Asztalos Dezső, Lakner Lajos, Szabó Anna Viola: Kultusz és áldozat. A debreceni Csokonai Kör (Debrecen, 2005)

Gáncstalan stiliszta volt, mondatainak lejtését némi patinás akadémizmus tette méltóságossá s valami rejtett derű kedvessé. De akármilyen írói és tudósi jelességekkel ékeskedett, nem halványodott el előttünk egyéni, tisztán emberi értéke. Elvezet volt olvasni világosan kerekedő, okosan fejlő, szép és teljes tanulmányait, vagy tiszta lendületű telibe találó újságcikkeit, de még sokkalta nagyobb gyönyörűség volt beszélni vele. Jóságosan kötődő mosolya, amely mindig ott kedveskedett dús, ősz bajusza alatt, elevenen csillogó szeme és nagy tiszta homloka csupa lélek volt, sőt - aggkorában is! - csupa töretlen ifjúság. Fesztelen társalgása tele volt ízes citátumokkal, zamatos közmondásokkal. Pazarul hintette pompás adomák jó fűszerét. De nem csak társalgónak volt feledhetetlen. Búban-bajban részvevőbb szívet nehéz elképzelni. Figyelmessége, baráti gondossága példásnak tetszett. Döntései - ilyen vagy olyan vitákban - tárgyilagosak és szerények voltak. Elfogulatlansága, a maga ritka tévedéseit készséggel belátó türelme mindenkin nemesített valamicskét, aki csak a közelébe került. De leginkább megragadott bennünket az egész lényén elömlő harmónia. Mintaszerűen egyensúlyos lélek volt. Sűrűn érték súlyos csapások, de csodálatos belső egészsége, áhítatra keltő, sugallatos önfegyelme mindig fenntartotta. Optimista volt, reálisan, komolyan, egészségcsen. A lcgfelületesebb arcképvázlat sem hagyhatja említctlenül azt a gyöngéd és termékeny mély érzést, amellyel Kardos Albert Debrecen városa iránt viseltetett. Debrecen szellemi múltját, írói hagyományait senki sem kutatta olyan lelkes és alázatos buzgósággal, olyan tudással és oly hivatottan, mint ő. De a jelenvaló életben is családjának érezte az egész civitást. Nem csak őt ismerte mindenki, ő is ismerte, személy szerint szinte az egész várost. Nem csak ismerte, szerette is. Valami sajátos érzelmi atyafiságban állott mindenkivel. Alig volt itt valaki, akiben szeretnivalót ne talált volna. És nem csak az emberekkel volt így, a Nagyerdővel, az utcákkal, a házakkal is. A város múltjában pedig éppúgy otthon volt, mint a saját gyerekkorában. Csokonai vagy Fazekas Mihály nevét bizalmas meghatottsággal ejtette ki, mintha dédapjáról beszélne. S olyan kényes is volt Debrecen híre-nevére, mint amilyen kényes az ember a családja becsületére. Semmi ilyen tüskét nem hagyott szó nélkül. Aki Debrecent vagy Csokonait bántotta valahol, annak számolnia kellett ővele. Pajzsos-dárdás szerelmes, agg és örökifjú őrangyala volt városának. Ezt a Kardos Albertet a fasiszta kormány 1944. május 15-én gettóba parancsolta, június 16-án nyolcezredmagával a téglagyár mocskos sarába hajtotta és június 27-én - meghajszolva a szentgyörgyi országút izzó porában is - kampós botra akasztott kis motyójával begyömöszölte egy levegőtlen marhavagonba, hetven vagy nyolcvan más boldogtalannal együtt és rájuk lakatolta az ajtót... Kardos Albert 1945. január 9-én halt meg az alsó-ausztriai Göstlingben. Árva sírja nehéz szavakat mond egy eltévedt kor érthetetlen tébolyáról és az emberi gonoszság fekete mélységeiről. (Debreczeni Képes Kalendáriom, 1946.) 529