Asztalos Dezső, Lakner Lajos, Szabó Anna Viola: Kultusz és áldozat. A debreceni Csokonai Kör (Debrecen, 2005)

Csobán Endre: Vidéki irodalmi társaságok (1932) (...) a komoly magyar tudomány és a tisztességes magyar poézis ma is szakasztott abban a helyzetben van, mint Csokonai idejében. A közönség csak idegen fércmunkát vásárol, ha vásárol. Eredeti magyar munka alig kerül a piacra. (...) A komoly tárgyilagosság határai között maradva is megállapíthatjuk, hogy szellemi kincsekben a magyar a világ legelső nemzetei között foglal helyet. A magyar nem kiélt, nem fáradt nemzet. Inkább csak lusta. A nyugati civilizáció bukása, amiről az elmúlt években oly sok szó esett és még ma is oly sok szó esik Európában, a magyart nem érinti. Nem érintené akkor sem, ha ez a jelszó csakugyan igazságot hordozna szárnyain. A nyugati nemzetek faji és népi erőik jó részét irodalomban, művészetben, a társadalmi alkotások terén már elhasználták. A magyar még csak most kezdi felfedezni és tanulmányozni őket. A folytonos faji megújhodás következtében a magyar még fiatal nép, s kultúrpályájának nem a végén, hanem az elején van. Hozzátehetem, hogy alkotóerejének súlypontja nem a fővárosban, hanem a vidéken van, a magyar falvakban és vidéki városokban. (...) Van tehát műveltségünk, de a mai szomorú viszonyok között alig tudunk mit kezdeni vele. (...) E szomorú viszonyok nem maradhatnak sokáig így. Lehet, hogy magától is javul a helyzet. Azonban egy komoly társadalomnak nem szabad mindent a sorstól várni. Vagy helyesebben: semmit sem szabad a sorstól várni. És itt kezdődik újból az irodalmi és kulturális társaságok szerepe. Eggyel mindenesetre tisztában kell lennünk. Ez a nemzet szegény. De legyen még szegényebb, legyen koldus és kifosztott egészen - addig nem vehetnek erőt rajta, amíg szellemi kincseihez, kultúrájához, irodalmához és művészetéhez ragaszkodik. Ragaszkodni pedig, és fejleszteni ezt a műveltséget, ezt az irodalmat és művészetet a nemzeti öncélúság jegyében kell. (...) a magyar nemzet ifjúi alkotóerejének súlypontja nem a fővárosban, hanem a vidéken van. Budapest a maga nemzetközi életével túlzottan van alávetve idegen befolyásoknak. A vidéken ezt a hatást egészséges mértékre lehet leszállítani. A fővárosi írónak kevés kapcsolata van a természettel. Ennélfogva irodalma és művészete is zártabb, virágtalanabb. Más a lelke a fővárosi költészetnek, mint a vidékinek. Sokszor már nem is értjük. Még többször ők nem értik a mieinket. Legalábbis azt kell következtetnünk egyes irodalmi és művészeti tényezők eljárásából, amelyek szóba sem igen állnak a magyar tehetséggel, ha az vidéki. Budapestről nem az igazi magyar és nem a magyar nemzeti lélek hangja hallatszik ki. Megállapíthatom ezt anélkül, hogy bárkinek az érvényességét sérteném. Megállapíthatom annyival inkább, mert megállapításaim nem vonatkoznak a Magyar Tudományos Akadémiára és a fővárosi két nagy irodalmi társaságra, amelyek hű letéteményesei a régi nagyok nemzeti törekvéseinek és hű őrizői a nemzeti irodalom hagyományainak. Az Akadémia, a Kisfaludy és a Petőfi Társaság híven teljesítik ma is feladatukat, elsősorban a kritika és az útmutatás terén. De az ő szavuk sem elég erős még mindig abban a nagy zsivajban, amely a főváros egyéb köreiből felénk hangzik. Azok 478