Asztalos Dezső, Lakner Lajos, Szabó Anna Viola: Kultusz és áldozat. A debreceni Csokonai Kör (Debrecen, 2005)

ről szólott. Ezek ugyanis könnyen felzúdultak, hadakozó gyűléseket tartanak, mikor maguk fölött egy idegen madarat látnak keringeni, amely nem úgy röpül, és nem úgy csiripel, mint ők. Ez a költemény megértő üdvözlet volt Ady iránt, amikor Adyt mindenképp ki akarták kergetni az irodalom berkeiből."

11 Legnagyobbrészt vele foglalkozott az a tanulmány, amelyet a Csokonai-körnek ebben az évben tartott első ülésén, 1918. november 17-én én olvastam fel e címen: Csokonai és a nyugatosok. Szoros kapcsokat, erős kötelékeket kerestem és találtam az előadásomban a hányt-vetett Csokonai és a forradalmi újító, az örök nyugtalanság hajóján evező Ady Endre között. A mi szerény ünneplésünkre meghívó ment a győztes forradalom által hivatalosan ünnepelt nagy költőhöz, a már beteg Ady Endréhez. Betegségéről tudtam, de azért korántsem gondoltam, hogy Ady Endre az ő költő-elődéhez, a nyíltan ősapjának vallott Csokonaihoz abban is hasonlítani fog, hogy mindketten pályájuk közepén omlanak össze, hogy férfikoruk delén dőlnek a sírba. Ady, a „halál rokona" immár a halál fia lett; ő, aki annyiszor szállt szembe az enyészettel, aki szinte kacérkodott az elmúlással, most egy pusztító járvány áldozata lett. De költészete nem lehet az enyészeté, a fölött nem válhatik úrrá a halál. A most létében fenyegetett magyarság, a darabokra tépett Magyarország is bizton hiszi, hogy Ady Endre holtában is együtt fog élni a nemzet nagy költőivel, neve, ha nem is mostani fényében, együtt fog maradni Csokonaiéval, Vörösmartyéval, s többi jeleseinkével. (Debreczeni Független Újság, 1919. január 29.) Kardos Albert: Csokonai születése napján (...) Most, a vesztett háború után reánk szakadt vaksötét éjszakában, a trianoni békeszerződés becikkelyezésének lesújtó napjaiban más érzésekkel ugyan, de változatlan hűséggel fordulunk Csokonaihoz, most fölemelő vigaszt és buzdító reményt keresünk az ő életében és bölcsészetében. Ne felejtsük, hogy siváran szomorú korszak volt az az emberöltőnyi idő (1773-1805), amely Csokonainak életosztályrészül jutott. Ne felejtsük, hogy a magyar akkor is két hazáról volt kénytelen beszélni, Erdély el volt különítve Magyarországtól, hogy Horvát-Szlavónország, Fiume a határvidék, sőt még a Bánság is csak névleg tartozott Szent István koronájához. Ne feledjük, hogy tudósok hirdették - talán nem is rosszakaratból - és még jó magyar hazafiak is elhitték, hogy a magyar nemzet egy elkorhadt, nem is annyira kidöntésre, mint kidőlésre kárhoztatott vén tölgy, amelynek helyét a természet rendje szerint foglalja el más. Csokonai e hitrabló, e kedvölő évtizedekben kiáll a gátra, és a dicsőség szerelmétől forró szívvel hívja szellemi munkára, a nagy nemzetek közé vezető útra a magyart, oly lelkesedéssel, oly bizalommal néz a jövőbe, annyira hisz a magyar szellem hódító erejében, hogy Szávay: i. m. 459