Asztalos Dezső, Lakner Lajos, Szabó Anna Viola: Kultusz és áldozat. A debreceni Csokonai Kör (Debrecen, 2005)
A világ szomjazza az idealizmust, felfrissül és mcgerősül tőle: de nem ér rá utána menni, helyébe kell tehát vinni, mikor pihenő percei vannak. Ezt tűri és hálás is érte, mert fogékony reá. Ilyen irányúak az irodalmi és közművelődési alakulások programjai, ilyen a mienk is. Igyekszünk fenntartani az idealizmus kultuszát. Keressük a „szép"-et: megtalált virágait csokorba kötjük, s hívjuk az érdeklődőket, hogy nézzék meg és gyönyörködjenek ők is benne. Akik hasonló munkában fáradoznak, eléje megyünk a széplelkű embereknek, s karonfogva segítjük, hogy kitűzött céljaikhoz elérhessenek. Járunk a kövek között, és aranybctűkkcl írjuk a falakra emlékét régi nagyoknak, örökhagyóinknak. Járunk a temetőkben, virágos kézzel, gondolatos lélekkel és társalogván a borongó múltból felénk sugárzó szellemekkel, előhívjuk a sírból a halhatatlanokat, előhívjuk, s kőből és ércből faragott oltárokon tüzet gyújtunk tiszteletüknek. Annak pedig, kinek nevét címünkben viseljük, ki védője és koronája eszményi törekvéseinknek, összegyűjtjük élete forgását, írásait; szétszedett, begyűjtött elemekből összerakosgatjuk, felépítjük egész eleven lényét, amilyen lehetett, ahogy élt, érzett, gondolkozott. És műveiről verjük, takarítjuk a feledés porát, mert ezeknek a műveknek joguk és rendeltetésük, hogy ragyogjanak s megújuló nemzedékek lelkében újra éljenek. Ez általánosabb és különösebb kötelességeinken kívül van még egy, melyről nem feledkezünk meg. Az idealizmusnak és a „szép"-nek - bárha e világeszmények egyforma gyermekei az egész emberiség felett lebegő istenségnek - ncmzetcsaládonként valami sajátos egyéni jegye van. A magyar lélek mélysége, egyszerűsége, csendessége másként ringatja lelkének ezt a magzatát, mint más nemzetek a magukét. A mi szerény körünk érzi rendeltetésének azt az elemét is, mely őrszolgálatra készteti a magyar léleksugallat szerint való szép és eszményi mellé. Irányzatok fejlődnek, kétségtelen művészeti magaslaton áljók, melyek az eszményi szépnek lelkünkbe lenyomott képét, - talán még szebbé akarván tenni, - meghamisítják, meleg tekintetű, pirospozsgás, mosolygó magzatunkat a magyar zamatból idegen illatszerekkel kifürdetik, családfájáról leszakítják. Hivatást és rendeltetést érez magában ez a kör, hogy e téren a magyar hagyományok őrzője legyen, s tiszteletreméltó múltak itt élt kimagasló nagyjainak emlékéhez támaszkodva, megvesse lábát az irodalom nemzetietlen művészkedésével szemben, tárt karokat mutatva a velük együtt érzőknek, ide törekvőknek. Megillet minket akármilyen szerények legyenek is erőink és eszközcink - megillet ez a díszes szerep, mert a keleti szabad síkság ezer év óta itt őrt álló magyarsága öntudatlan is őrzője érzésben, gondolkozásban, maga hozzátartásában annak, ami hamisítatlan magyar és kell is, hogy az maradjon. Megvolt ez a jelentősége régebben is Debrecennek, az irodalomtörténetbe fel van véve nem egy adat róla, s csak öröklött jogainkban maradunk, ha a magyar géniusznak erős várat rakunk, azon a földön, melyen egyebek közt Csokonainak, Petőfinek, Aranynak őrizzük nyomdokait. Mikor ezekre a szent nyomokra és nyomdokokra gondolunk, 345
