Asztalos Dezső, Lakner Lajos, Szabó Anna Viola: Kultusz és áldozat. A debreceni Csokonai Kör (Debrecen, 2005)
Eszméi, érzései a miénk. Humora, mint az arany, rozsdát nem ismer. Nyelve nem fakult meg, nem vált élvezhetetlenné. Ennek a mi legdrágább kincsünknek, anyanyelvünknek az ő lírájában felcsendülő édes muzsikája, tökéletes, ritmikus dallamossága, szinte ma is felülmúlhatatlannak tetszik előttünk. Költészetét bevonta ugyan az idő múlása az ódonság finom és bájos zománcával s erejéből, tüzéből veszített is talán; de azért ma is olyan, mint az évek hosszú során át tartogatott, és gondosan megőrzött tiszta és nemes tokaji aszú: fejedelmi ital. A választmány illő komolysággal és gonddal készíti elő ezt a nagy ünnepet. (...) Ércnél maradandóbb az az emlék, amelyet Jókai magának műveiben alkotott. Bennük tündöklő lángelméje fényes, ragyogó, miként a nap, mely kimeríthetetlen gazdagsággal ontja időtlen időkön át melegítő és világító sugarait boldogra, boldogtalanra egyaránt. Az elhunyt nagynak emlékét körünk méltó módon ünnepelte meg s fogja még ezután is ünnepelni. Koszorúnk a ravatalon, melyet küldötteink helyeztek cl a Nemzeti Múzeum előcsarnokában, kik utolsó útján is elkísérik a sírig, - választmányi jegyzőkönyvünk lapjai, e közgyűlésen elhangzó nyilatkozatok s az az emlékünnepély, amelyet a ránk következő évben teljesen és egyedül Jókai emlékének szentelünk, - mindezek méltó külső jelei annak a gyásznak és részvétnek, melyet elvesztése felett érzünk, s annak a nemesebb örömnek és lelkes szeretetnek, amivel dicsőségének hódolunk. A fénylő nap, minő Jókai, elhomályosítja ugyan a kicsinyke mécsvilágot, de nem oltja ki s feleslegessé, haszontalanná sem teszi. A nap királyi pompájában egész világot hint be sugaraival. Az apró mécsvilág csak egy kicsinyke lugast vagy berket világít meg, a kandalló lobogó lángja csak egy kis szobácska levegőjét teszi barátságossá enyhe melegével és bizonytalan fényével. És azért az apró mécsvilágok, a lobogó kandallóláng soha végképp elaludni, soha kihamvadni nem fognak. Mikor a nagy király, a nap, a sík puszták, a magas hegyláncok, a végtelen tenger mögött az űrben elmerül, s talán az éj királynője, a szelíd hold sem aranyozza be sápadt fényével a sötét éjt, - akkor a föld kis csillagai, az apró mécsvilágok, lobogó kandallólángok is feltűnnek, kigyulladnak s kis körben bár, de mégis fényt és meleget árasztanak maguk körül. Mi is gyújtogattunk ilyen apró földi csillagokat, kis mécsvilágokat. Nemcsak azért, mert hasznos az ő fényük is, szükség van az ő melegükre is, - hanem azért is, mert itt még a csodák kora nem járt le a földön s ki tudhatná azt előre megjósolni, hogy melyik a sok közül az a kiválasztott mécsvilág, amely egyszer csak nő-nő, előbb fáklya, majd hegyeken, völgyeken világító tűzoszlop, végre királyi nappá válik!? (Tüdős János) 343