Asztalos Dezső, Lakner Lajos, Szabó Anna Viola: Kultusz és áldozat. A debreceni Csokonai Kör (Debrecen, 2005)

vészi érdem és a társadalmi rang. Mindez egyben arról is tanúskodik, hogy az értelmiségi lét mindvégig bizonytalan, kiszolgáltatott helyzetet jelentett a korabeli Debrecenben. Nem véletlen, hogy a kör meghatározó tagjai egyszerre voltak (alkotó) értelmiségiek és egyszerre a hivatalos értékrend, a társadalmi rend kifejezői. Ez utóbbi jelentheti, hogy közülük sokan az államigazgatásban töltöttek be különböző tisztségeket: Széli Farkas királyi ítélőtáblai tanácselnök, Komlóssy Arthur főjegyző és polgármester-helyettes, Csűrös Ferenc közművelődési tanácsnok volt. Gondolkodásukat és értékválasztásukat kisebb-nagyobb mértékben befolyásolta hivatali pozíciójuk, ami ugyan hatalommal is járt, de korlátozta is őket. Ady Lajos például, aki tankerületi főigazgató volt, azért nem mert kiállni a liberális szellemű Vásáry polgármester mellett, mert félt a kényszcrnyugdíjazástól. A hivatalos jelző utalhat aztán a nem hivatalnoki szerepből adódó függetlenség hiányára is. A kör meghatározó tagjai nem lehettek csak szellemi értékek képviselői, és nem lehettek bizonyos társadalmi értékek szabad hirdetői sem. Zoltai Lajos, bármilyen furcsának tűnik is ma, annak a Dégcnfcld főispánnak volt a pártfogoltja, akinek nagy szerepe volt abban, hogy „a kormánypárt a századfordulóra érdekcimboraságra szűkült", egy időben pedig a polgármesteri jelentéseket szerkesztette és állította össze. Továbbá fontos megemlíteni azt is, hogy sem Gércsi Kálmán, sem Pap Károly elnökök nem tartoztak a szakértelmiségi elit sorába. Társadalmi megbecsülésüket főleg annak köszönhették, hogy egyetemi tanárok voltak. Esetükben - Bibó nyomán - nem minden megalapozottság nélkül beszélhetünk a szakmaiság látszatáról. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne végeztek volna szellemi tevékenységre hasonlító vagy akár még annak is nevezhető munkát: kézirattári és könyvtári kutatásaik és jegyzetek tanúskodnak is erről. De az is bizonyos, hogy munkáik nem véletlenül rostálódtak ki a megbecsült művek sorából. Még azt sem mondhatnánk, hogy idővel estek ki a rostán, hisz már kortársaik sem szakmai munkájukért becsülték őket, legfeljebb rendszerező elméjüket dicsérték. Tekintélyük tehát nem értelmiségi tevékenységükből, hanem a társadalmi ranglétrán elért pozíciójukból adódott. Vértesi Arnoldot, a kör második elnökét pedig - a korábban említettek miatt minden további nélkül pártkatonának nevezhetjük. Függő helyzetük elfogadottá tette számukra az alkalmazkodást. Zoltai Lajosról, akinek munkássága nélkül talán sohasem jött volna létre a debreceni múzeum, és akinek tanulmányai máig meghatározó jelentőségűek, azt ír(hat)ta Sőrcgi János: „az ő újságírói működésének kormánypárti színezete csak törékeny, hasadozott máz volt egyéniségén, az érvényesülés és előrehaladás akkoron egyetlen sima és könnyű eszköze". Ugyanezt a magatartást rögzíthette Oláh Gábor 1933-ban Ady Lajos esetében is: „Ady Lajos, a költő öccse beszélt Ady Endréről, az emberről igen ügyesen mentve át őt, a nagy költőt a hivatalos magyarság számára". Asztalos Dezső, aki a 30-40-cs években közelről ismerte a kör vezető tisztségviselőit, s aki még bepillanthatott a kör mára eltűnt dokumentumaiba, szükségesnek tartotta megjegyezni a Csokonai Kör modernizációját végrehajtó Csobán Endréről, hogy az alkalmazkodás vágya vezette. S minden bizonnyal nem alaptalanul tette c kijelentést, hisz Csobán levéltárosként számos 26