Asztalos Dezső, Lakner Lajos, Szabó Anna Viola: Kultusz és áldozat. A debreceni Csokonai Kör (Debrecen, 2005)

csokrot és konzerválást emlegetett, kárhoztatta a költőhöz való kultikus viszonyulást, mely nemhogy nem teszi élővé Csokonai költészetét, hanem épp halottá, olvashatatlanná. Az igazi tiszteletet szerinte az jelentené, ha nemcsak a múlttal, az ereklyék gyűjtögetésével foglalkozna a kör, hanem a mai költőkkel és a mai irodalommal is. Tóth Árpád Csokonaihoz való viszonyában nyoma sincs a tekintélytisztelctnek és az ünnepélyességnek, helyette ironikus játékkal és a költőtárs sorsa iránti megértéssel találkozhatunk. E kétféle magatartásmód azonban talán mégsem áll annyira szemben egymással, mint ahogyan első látásra gondolnánk, nem állítható, hogy valamelyikük is az irodalomhoz való egyetlen helyes viszonyt jelenítené meg. Igaz ugyan, hogy a kör valóban nem újította meg a Csokonairól kialakult képet, s igaz az is, nem helyeselte, ha valaki egyéni érzésekkel, gondolatokkal közeledett Csokonaihoz és költészetéhez. Számukra ugyanis Csokonaiból az volt a fontos, amit minden magyar, s különösen a debreceni olvasó annak tarthatott. S ugyanígy a megemlékezések, a koszorúzások, a felolvasások és az ünnepségek közösségi jellege volt a lényeges. A Csokonairól való megemlékezés és beszed mindig a közösség önmegmutatkozásának alkalma volt, vagyis annak a lehetősége, hogy a debreceniek megélhessék a városhoz és egymáshoz való tartozásukat. S erre minden további nélkül alkalmas volt Csokonai alakja, akinél jelentősebb költője nem volt Debrecennek. Ráadásul épp az ő síremléke körüli vitában, 1806-ban tagadták meg először a debreceniektől identitásuk elismerését, ekkor rendült meg először komolyan önazonosság-tudatuk biztonsága. A debreceniség ettől kezdve vált pejoratív jelentésűvé, s ekkortól kezdték a várost szélesebb körben a bezárkózással és a konzervativizmussal jellemezni. Csokonai ünneplése tehát Debrecen és a debreceniek ünneplését, öntudatuk megerősítését is jelentette. Egy-egy ünnep, egy-egy emléktábla elhelyezése erkölcsi jelentőségű esemény volt tehát a számukra. Olyan esemény, amely minden áldozatot megér. „[Ejlni, dolgozni, áldozni elvcinkert és eszményeinkért, a magyarságért és jövőnkért mégis csak kötelességünk - körömszakadtáig!" Innét nézve a Csokonai Kör jogosan érezhette úgy, hogy tevékenységükben nincs semmi kivetnivaló. Annál is inkább gondolhatták így, mert, bár a kor az 1910-cs évektől mindinkább csak irodalmi társaságként működött, valójában azonban sohasem mondtak le társadalmi hivatásukról, arról, hogy az általuk képviselt nemzeti kultúra égisze alatta egyesítsék Debrecen, sőt néha az ország társadalmát. Ugy tűnik számomra, hogy ez a tisztázatlanság lehetett az oka Tóth Árpád (és újságíró társai) többszöri bírálatának. Tóth Árpád ugyanis mint irodalmi társasággal szemben fogalmazta meg a Csokonai Körrel kapcsolatos elvárásait. A Csokonai-kultusz egyik legfontosabb funkciója épp az volt, hogy hitelesítse a kör társadalmi hivatását. E kultusz ugyanis valóban alkalmasnak mutatkozott a társadalom egysége megteremtésére. Dávidházi Péter mutatott rá, hogy az irodalmi kultuszok „felekezeti és társadalmi senkiföldjeként kínál (nak) közös szertartási alkalmat olyanok számára, akiket a társadalmi rend egyébként elkülönít egymástól". A kör tehát a lehető legjobban választott, amikor úgy gondolta, hogy megmaradnak Csokonai 24