Asztalos Dezső, Lakner Lajos, Szabó Anna Viola: Kultusz és áldozat. A debreceni Csokonai Kör (Debrecen, 2005)

lása a magyar haza és a magyar faj szolgálatától". Mindeközben azonban a századutón a magyar irodalomban és kultúrában épp az ellenkező folyamat játszódott le. „A teremtett egy-világból [- ugyanis -] a társadalmi csoportok szerint különböző »objektív« világok pluralizmusába érkéz[ett]" meg a magyar társadalom. Élesen elítélték mindazt, ami az előbbitől eltért. Adyhoz és a fővárosi kultúrához való viszonyukat is alapvetően ez határozta meg. Nem egyszerűen rossznak látták ugyanis Ady költészetét, hanem nemzetietlennek, a nemzeti egység bomlasztójának. A Nyugat íróit dekadensnek, irodalmukat egészségtelennek, a faji tulajdonságokkal szembenálló eszmék hirdetőjének tartották. Kardos Albert még Ady halála után is szükségesnek érezte, hogy elhatárolódjon költészete hatásától, s úgy tüntesse fel a kör vezetőit, mintha azon kevesek közé tartoztak volna, akik képesek voltak megőrizni függetlenségüket Ady művészete hatásával és kultuszával szemben is: „a Csokonai Kör mint a nemzeti irodalmi hagyományok hű ápolója természetesen nem hódolt meg Ady merész, sőt forradalmi irányának". Csobán Endre pedig 1920-ban Ady egykori ellenfelében, Rákosi Jenőben látta a nemzet apostolát: „apostol ő, a magyar nemzeti gondolat apostola. Minden cikke igehirdetés. Minden beszéde apostoli cselekedet". Körösi Kálmán, a kör választmányának tagja nem értette, „hogyan lehet magyar poétának szonettet írni. A szonett olyan, mint az előre megfontolt szándékkal elkövetett gyilkosság: nincs rá mentő körülmény, sem enyhítő". Széli Farkas, a kör első elnöke többször mondott elmarasztaló ítéletet a századvég naturalista regényirodalmáról. Szávay Gyula pedig, aki 1906-tól a kör főtitkári tisztét töltötte be, nem költeményeiről, hanem a holnaposokat és a nyugatosokat kigúnyoló írásairól vált híressé. Érdemes még egy pillanatra visszatérni Ady megítéléséhez. A népnemzeti irodalomtól örökölt egyéniség-felfogás alapján, amelynek a közösségi kötelességclv a magja, a kör Adyt a „szélsőségesen individualista és korlátok nélküli" szabadság megtestesítőjének látta. A kör álláspontját az teszi különösen érdekessé, hogy az Árkádia-pörben a debreceniek szintén egy közösség elvű irodalomértelmezés nevében szálltak szembe Kazinczyval, ill. Csokonai hivatalos, kollégiumi megítélésében nem kevés szerepe volt még a negyvenes években is annak, hogy a költő egyéni, külön világot alkotott magának, ahelyett hogy a jól bevált hagyományokhoz igazodott volna. A kör egyéniség-felfogásával kapcsolatban most csak utalnék egy korábbi munkámra, amelyben összehasonlítottam Pap Károly és Schöpflin Aladár Vargha Gyula költészetéről írt kritikáját. A két felfogás közt az egyik legfontosabb különbségnek az bizonyult, hogy a debreceni professzor csak a nemzet szolgálatában írt hazafias ódákban megformált költői egyéniséget látta meg, és szinte szót sem ejtett a korban korszerűbbnek számító, az egyéniséget önjogán szerepeltető dalokról. A társadalom egysége megteremtése a kör szerint csak az egységes, a nemzet érdekeit szolgáló kultúra révén lehetséges. Gércsi Kálmán - a Csokonai kora című tanulmánya szerint - a saját korában elfogadhatatlannak tartotta a mecenatúrát, hisz mindenféle különérdeknek szolgáltatná ki az irodalmat. A mai költőnek ugyanis közvetlenül a nemzetet kell szolgálnia: ma „a költőtől a nemzet várja a dalt, és a nemzet 17