Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)
Pusztai legeltető állattartás
Hodály szavunk állítólag az oszmán-törökök hagyatéka. Ez az épület kezdettől fogva a juhászathoz kapcsolódik, amit viszont ősidők óta folytattunk. Kialakulhatott a fedeles aklokból, vagy karámokból. A Hortobágyon két változatban ismert: az egyik, ha vályogból készült fallal látják el, ez a falashodály, a másik, ha a tető a földnek fut, ez a seggenülő hodály. A juhászok az utóbbit jobbnak tartják, mert nyáron nem forrósodik át annyira, télen pedig a meleget tartja jobban a csupa-tető építmény. Jelezvén eredeti rendeltetését, juhoda néven is számontartották. A XIX. század közepén a gazdák összefogásából épült fel a Puszta akkori legnagyobb hodálya a Nyíró-hodály. A közös birkanyírás itt történt, - értő kezek által. A karámban, akolban, hodályban eredetileg jászol nem volt, csak utóbb jelenik meg, a sózó-vályúval együtt. A hodálynál zártabb, gyakorta földbe mélyedő épület az ól, nem a Hortobágyra jellemző. Korai X-XV. századi adatok már szólnak meglétéről, és félig, vagy egészen földbe sülyesztett épületet értenek alatta. Egyaránt szolgálhatott különféle állatok elhelyezésére, télen még az aprójószág is verem-ólban talált védelmet éjszakánként. A hízóra fogott sertést a hortobágyi pásztortanyákon még a XX. században is gödörben, vagy verem-ólban tartották. Ez a disznó-veremól a föld-putrikhoz hasonlóan készült, földig futónyereg nádtetővel, és gádoros lejárattal. A tetőről lefolyó csapadékvizet körben árkok vezették el, az árkok földjét a tetejére hányták. 1791-ben sertés-színt említenek az írások. 1839-ből ismert a sertésól deszkából készült felszíni változata, amit gazzal fedtek le. A fiaztató kutrica első említése pedig 1842-ből származik. A pusztai sertéstartást a XX. század elején a belterjes tenyésztés erősen lecsökkentette, újból csak az 1950-es években lendült fel, de ez már hibrid állapotokat tükröz, melyben az extenzív és az intenzív (nagyüzemi) jelleg keveredik. Az ekkoriban készült építmények a nagyüzemi állattartás elgondolásait tükrözik. Hatalmas és specializált konstrukciókról van szó, mint például az ohati sertéstartás ól-rendszere a kutrica sorokkal, a két oldalukon keccekkel, amit a késő őszi fiaztatásoknál használtak. Volt még mellette vándorkecc is, ami deszkából, hordozhatóan készült, és a fialás idején az anyasertés legelőjén várta a szaporulatot. A földbe mélyített ólak kizárólagos középkori használatát hiba volna feltételezni. Ól szavunk jelentése jóval általánosabb értelmű, még ha koronként változó is. Nem kizárható tehát, hogy időben együtt létezett fennálló és földbe ásott ól. A korabeli adatokban szereplő ól szó - a Pusztán bizonyára -, de
