Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

Debrecen és Hortobágy

dal később elnéptelenedett pusztaként Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem adományaként kerül a debreceniek birtokába. Ha visszalapozunk a hortobágyi egyházas falvak történetére, akkor a fentiekkel együtt láthatjuk, hogy Debrecen - birtokos urai révén — (Ohatot kivéve) már a középkor óta kötődött Máta és Zám területéhez, majd 1679-től zálogjogon megszerzi az ohati határt is. így az összesen 48.651 kat. hold méretű terület egységes, a város vezetése által közösségileg szabályozott terrénum a XVII. század végére, melynek neve egy 1701-es jegyzőkönyv szerint: NagyHortobágy puszta. Bár az újabbkori legeltetési rend kialakításában, a bérleti rendszer megszilárdításában Debrecen élenjáró szerepet osztott magára, nem feledkezhetünk meg a hagyományos nagyállattartói tevékenység másik nagy bázisáról, a hajdúvárosokról. A török idők elpusztult falvainak határait, a legelők megszerzését ők is elsőrendű célnak tekintik. Böszörmény megszerzi Pródegyháza, Salamon, Süldő, Egyházasszentgyörgy, Szilegyháza, Vidmonostora, Zelemér, Bagota, Boda, Szentdemeter, Etelaka, Hetvenegyháza, Móregyháza elpusztult falvak legeltetésre alkalmas határait. Szoboszlóhoz került Angyalháza, Polgárhoz Szentmargita, stb. Debrecen pusztahasznosításának újkori második hulláma a török idők elmúltával veszi kezdetét. * * * A krími tatárok napok alatt bevégezték azt, ami a töröknek talán soha nem volt célja: a totális pusztítást. Az üszkös pajták kormát elmosták a viharok, és a hollók, varjak hiába keringtek a felgyújtott templomok égbe meredező romjai körül. Aztán jött a tavasz, és gyom verte föl a hajdan volt marhajárást, és amivel a tűz nem végezhetett, azt a fölbe verte a nyári zivatar. Az emberek — már akik kitartottak szülőfalujuk mellett — a mocsaras nádasokban bujkálva tengették életüket, mint a csegeiek a Szilágyban. Azt a néhány megmentett marhát, lovat és juhot, amit az ismétlődő félkatonai rablóbandák dúlása elől eldughattak - az ingovány bejáratait jól titkolva legeltették a szigetek szárazulatain. Emberöltők teltek a teljes létbizonytalanságban, amiből a természetnek elég volt néhány évtized, hogy a vesszőből, vályogból, vagy vert-fallal készült náddal fedett takaros házak, és a hatalmas pajták, a gondozott karámok helyén ugyanannak az ősgyepnek embermagasságú füvét lengesse a Tisza szőke iszappal termékenyítő áradása után a szél, mint annak előtte több ezer