Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

A Hortobágy-puszta településnéprajza

dés a víz és a legeltetésre alkalmas terület minősége, különösen akkor, ha abból a tényből indulunk ki, hogy a Kárpát-medence erre alkalmas területeinek összessége nem tette ki az etelközi élettér egyötödét sem. Igen nagy baj származhatott volna, hogyha a korabeli Hortobágy és az ország más állattartásra kiválóan alkalmas területei minőségileg nem tudták volna pótolni a kiesett területeket. A történelem azonban egy gyorsan megerősödő, sőt több emberöltőn át Európa legerősebb államáról szól és nem az ínség miatt kitört társadalmi zűrzavarról. Őseink tehát megbecsülhették a Hortobágyot, hiszen a Kárpátok embert és állatot egyaránt próbára tevő hágói után, végre elhagyott szállásterületeik hangulatát idézve: kinyílt a látóhatár, és szétterülhettek a hónapokig tartó vándorlásban elcsigázott jószágnyájak a Hortobágy ligeterdős, vízjárta kövér legelőin. Igazán ekkor érkeztek haza... A magyarok milliós állatállománnyal tették meg a hosszú utat, és csodálattal kell adóznunk hozzáértésüknek, hogy komolyabb veszteség nélkül — tehát nagyon is jól szervezetten -, épségben megérkezhettek a kisgyermekes anyák, az öregek, és a nép egész lábon járó vagyona: a milliós állatsereglet. Ha nem így lett volna, ha valóban a (kicsivel később a Hortobágy szélén békésen letelepedett) besenyők elől menekülünk fejvesztve, akkor mai régészeink csonthalmokban turkálhatnának egészen Kijevig. A Hortobágy, mint írtuk, soha nem volt lakatlan, és attól, hogy a vezető nép neve éppen megváltozott, az őslakosság nem tűnt el nyomtalanul. Ezért egyet meg kell jegyeznünk: erre a területre mindig olyan népek érkeztek, akik tudták értékelni az adottságait: tehát nagyállattartó kultúrájú rokonnépek. És, ha végig tekintünk a késő ókor birodalmi határain, akkor láthatjuk, hogy a római limes szépen kikerüli az egész Nagyalföldet, valamint a frank birodalom sem teszi rá a kezét erre a vidékre, Pannóniáig jut el, oda is csak időlegesen. Magyarázatot erre a meghökkentőnek tűnő tényre kizárólag az életmódban és a szervesen hozzá kapcsolódó kulturális különbségben, no meg az ennek megfelelő táji adottságokban kereshetünk. Röviden: e vidék adottságainak kihasználásához egyedül a nagyállattartó kultúrák értettek, másoknak ellenséges volt e környezet. Nincs tehát okunk feltételezni, hogy az itt akkor már 300 éve élő túlnyomóan avar lakosság ne érhette volna meg az utolsó bejövetelt, a honfoglalást. A régészeti temetőfeltárások (László Gyula és tanítványai) a Hortobágyon és környékén szintén ezt igazolják, hiszen egyszerre létezett avar és magyar te-