Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

Halászat, vadászat, madarászat

A vadliba hurcolja. Az alábbi versikében is felfedezhetjük a fordított világ varázserejű ráolvasását, melynek hagyománya évezredes hitvilágunk maradéka, így régen elvesztette már eredeti értelmét: Szárcsa, kacsa, vadliba, Jöjjetek a lagziba. Ha jöttök, lesztek, Ha hoztok, esztek. Ej, haj, vadliba, Mit ettél a lagziba? Tekintetes káposztát, Méltóságos rántottát. Beborozott a lencse, Villámlik a Zsendice! A vadliba költöző természetét örökíti meg néhány további mondás: „Jönnek a fecskék, mennek a libák. Mennek a fecskék, jönnek a libák". Késő őszszel a vadlibák sokáig kitartanak a pusztán: „törik a jeget", vagy „líkelik a jeget". A ménest, a gulyát legkésőbb november közepéig tartják a pusztán, utána már csak a juhok maradnak egy ideig. Amikor azonban azokat is hazahajtják, akkor mondják azt, hogy „jön már haza a vadliba a Hortobágyról". Azaz: nincs már ott semmi legelni való. Tipikus példája a magyarra jellemző képes beszédnek. A daru a Hortobágy megközelíthetetlen madara. A csapat nyugalmára mindig egy ördaru vigyáz, és ezt az őrdarut választotta címerállatává a Hortobágyi Nemzeti Park. Ősidők óta a szabadság férfias jelképe a darutoll, ezért és nem húsáért vadászták. És nem számít igazi pásztornak, akinek kalapján nem leng darutoll... Az elhagyott tollakat darutánc idején gyűjtötték, de nem az volt a legértékesebb, így a szárnykönyök legszebb második, harmadik esetleg negyedik fóliához csak vadászattal lehetett hozzájutni. Ezért aztán a nyalka csikós, gulyás, no meg a virtuskodó betydrfattyú minden pénzt megadott - akár egy mázsa búza árát is - egy-egy jóállású tollért: Gyertek ide darutollas legínyek, Hej de legínyek! Hadd tudja meg a babám, meg a zsandár kapitány,