Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

A tájegységgé formálódott Hortobágy természeti leírása

hínármezőkön, kákacsomók közt. Nem elhanyagolható a pusztai erdők madárvilága sem. A madarak bemutatását a az egész évben itt élőkkel kezdjük. A Puszta leggyakoribb madara a veréb, de nem a házi, hanem a kisebb termetű mezei veréb. A potyatáplálék miatt szeret az ember közelében fészkelni, gyakran beköltözik a pásztorkunyhók nádfedelébe. A „jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok" ismert mondás, és tény, hogy a verebet — ha sikerült kellő számút összefogni, — bizony, még a pásztorok is megették, pörköltnek elkészítve. Azért a verébvadászat abszurditását ők is elismerték, mint ahogy az „olyan jókedvű, hogy verebet lehet vele fogatni" mondás ezt jelzi. De már a „csiripelni fognak utánunk a verebek" szólás értelmét kevesen ismerik. Nehéz szalonképesen megfogalmazni, de hát arról van szó, hogy a fövetlen kása elfogyasztásának emberi végtermékét az élelmes verebek sűrűn látogatták az emésztetlen köles szemek miatt. A Puszta másik közönségesen elterjedt madara a varnyú. A második világháború előtt az Ohati Tölgyerdőben fészkelő állományuk elérte a 30—40 ezret! A varjak túlnépesedése régóta foglalkoztatta az embert, de csak mos, tanában kezd tudatosulni, hogy egy faj mindig akkor szaporodik el károkozó mértékben, amikor természetes ellenségei megfogyatkoznak - a varjú esetében a nagyragadozó madarak, pl.: a rétisas. így aztán az 1780-as években Debrecen városi tanácsa rájuk fogta az ohati erdő fáinak pusztulásait, és kivágatta a fészekkel megrakott fákat. 1820-ban a Debrecen környéki erdőkben megismétlődött a dolog. Pedig az ok és okozat felcseréléséről van szó, hiszen a varjú azért fészkel öregedő szikár ágú fákra, hogy a kolóniának nagyobb védelmet nyújtson a terep átláthatósága miatt, tehát a fák nem a varjaktól száradnak ki. 1970-ben a varjúirtást újfent elrendelték, mondván, hogy a fészkelő túzok, a széki csér, a sziki pacsirta, goda, ugartyúk, piroslábú cankó, és a bíbic tojásrakó élőhelyeit veszélyezteti. Volt ebben igazság, mert bár a varjú alapvetően magevő, de éhségében apró rágcsáló kölykökre, tücsökre bogárra egyaránt vadászik, és nem kíméli a földön fészkelők tojásait sem. A mérgezett tyúktojás csalival történt irtásnak meg lett az „eredménye": mára már a varjútelepeket védelem alá kellett helyezni, számuk olyannyira lecsökkent. Csak két szembetűnő telephelyüket látni: az egyik az újvárosi temetővel szemközt, a másik a 33-as út melletti akácosban található.