Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

A tájegységgé formálódott Hortobágy természeti leírása

borogatták. Az állat tályogját a fülbe tűvel befűzött tályoggyökér gyógyítja. Sertéspestis ellen nadálylapú, másként fekete nadálytő a gyógyszer. A tejoltó galaj sárgavirágos fürtjei, miként neve is mutatja, a tej beoltására szolgáltak. Szívbajra fehérüröm teája, vérhas ellen sóslórum (Rumex obtusifolius), köhögésre pemetefű teája hatásos. A pokolvarat pokolvarfűvel (Chenopodium hybridium) gyógyították. A szembajt gyógyítja a bornyúfarkkóró szárának, levelének főzete. A főtt növényből kis gombócot gyúrtak, és a beteg szemét kilencszer megkerekítették vele, majd a hajába ragasztották és csak a teljes gyógyuláskor vették le. A vaktetűt, a lábszáron keletkezett kellemetlen viszkető bőrkeményedést, a cigány-, vagy kódusmogyoró (Xanthium strumarium) főzetével mosogatták. Boriska néven ismertek egy tüskés fűfélét, mely az idegbetegség tüneteit enyhítette. Egyébként minden belső betegségre használt (valószínűleg tünetenyhítő nyugtató hatásával) ezért még a debreceni kertekben is termesztették. Győrffy szerint a Nagykunság mindenes füve az élek-halok fű volt ilyen, „amelytől a vérbe fagyasztott is tüstént talpra állt". A bolha füvet (Polygonum lapathifolium) a gatya korcba kötve, a bolhákat elűzte a szaga. A vasfüvet a pásztorhiedelem úgy tartotta, hogy ha valakinek a tenyerébe tudják forrasztani, akkor az minden zárat ki tud nyitni. Az újoncszabadító boglárkát a katona idejüket töltő bojtároknak ajánlották. Főzetével fekélyes sebeket idéztek elő, ha (titokban) huzamosabb ideig egy helyen kenegették a bőrt. A maradandónak látszó fekéllyel a katonaorvos nem tudott mit kezdeni, és akár le is szerelhették a kiskatonát emiatt. A mindennapi életben fontos szerep jutott a nádnak. A pásztor abból építi a jószág széltől, csapódó esőtől védő enyhelyét a szárnyékot, és ebből készül a kunyhó és nyíltszini konyhája: a vasaló is. A lobogó lánggal égő nádcsörmö - az avas nád összetörve - a késő őszi legeltetés irányjelző pásztortüzelhez szükséges. A Tisza szabályozása gyérítette a nád, gyékény mocsaras termőhelyeit, eltűnt a Háromág-Hortobágy hajdan volt nagykiterjedésű Y eresnádasa, és a Fehérnádfok nádtengere is. Ezek a helynevek egyértelműen jelzik a minőségi megkülönböztetést: a veresnád volt az acélosabb, az építéshez alkalmasabb. A mocsári növényzet a sertések legeltetésében hasznosult. Különösen télen, amikor a keskeny és széles levelű gyékény (Typha angustifolia és Typha latifolia) felső gyökérrésze a lisztes gyökérgumó a disznók kedvenc táplálékának számított. E kétfajta gyékényt több névvel is illették. A keskenyleve-