Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

A tájegységgé formálódott Hortobágy természeti leírása

vagy: „a mező most mentától szaglik". De amikor kedvező időben bodorka lepi meg a mezőt, azt csak egyszerűen „bodorkajárásnak" mondja. A pásztorok a növényeket inkább összességükben látják, nem törekednek az összes fajta megkülönböztető megnevezésére. Példaként említjük a tippant, ahová oda sorolják az áljuhcsenkeszt, a veresnadrágot, melynek finom árnyalatú veres színfoltjai a régi huszárnadrágra emlékeztetnek. Nem használnak külön nevet a Festuca pseudovina és a Poa pratensis angustifoliára. Ez mind tippan nekik. Az utóbbiból készül a híres tippan meszelő, amelyet a Kunságban is ismernek. A veresnadrág különben a Hortobágy fő növénye, melynek szívós finom szálas levelén még „a kasza is fütyül". Egyébként használják még pipaszurkálónzk is, ezért olykor így nevezik. Bár a bodorka is gyűjtőfogalom, de azért nem minden „lúhere félét" sorolnak ide. Például a Trifolium arvanse szárazságtűrő fajt macskatöknek nevezik és néhány apróbb fajtát észre sem vesznek. A jó legelő-mező főként a következő növényekből áll: Fehér tippan (Agrostis alba), ecsetpázsit, sárkelep vagy szarvaskerep (Lotus corniculatus), bodorka, vagyis különböző vadhere félék (Trifolium fragiferum, Trepens, Tpratense). A szárazság idején táplálékot kínáló laposok jellemző növényzete: gombos ecsetpázsit (Alopecurus geniculatus), a törpe csetkáka (Eleocharis palustris), a mocsári perje (Poa palustris). Nyár végén itt jelenik meg a sziki őszirózsa (Aster tripolium Subap pannonicus) és a különböző menta fajok. Szöcskeugrató a rét, ha a jószág csak itt-ott talál harapnivalót rajta. Embernek, állatnak mindenkor létkérdés az iható víz. Ha nagy szárazság idején víznyerésre kényszerülnek a pásztorok, akkor a szamártövis és az árvacsalán együttes előfordulását keresik. Jó vizű talajt jelez még a sárkelep és a glicetövis (Ononis spinosa) élőhelye is. Sirkutakat ásni tehát ezeken a helyeken érdemes, tartják a pásztorok. Itt jegyezzük meg azonban, hogy a tövises kórós növények közül az ördögszekér és a szerbtövis (Xantium spinosum) nem jelez felszín közeli vizet. Az őszi szélkergette ördögszekérre mondják a találós kérdést: „míg fiatal, mindig áll, ha megvénül, szaladgál, mi az?" Emberi táplálkozásra egy-két növény jöhetett számításba. A löszös területeken megtermett a hajdan nagyobb népszerűségnek örvendő tátorján (Crambe tataria), melynek gyökértörzsét megszárítva és liszté őrölve, kenyéradalékként is használták. A XVIII. században a Hortobágy egyes részein még megtermett ez a növény, manapság már ismeretlen. A sziki tavak ehető