Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

Pusztai legeltető állattartás

máshol sem a mai értelemben vett ólat jelenti. A karám, vagy akol fedett változatainak összefoglaló neve volt, amennyiben szilárd fallal látták el. A tanyákon az aprójószág rókától, „fíregtől" való védelmére kontyos, kúpformájú, zárható ajtajú nádólakat használtak. Elmaradhatatlan a Pusztán a dörgölődző fa, ebből több is kell az állásokon. A legjobb anyag erre a Tiszában éveken át ázott, szinte megkövesedett, nehéz „Tiszafa". A pásztor kilátótornya a látó- vagy góréfa. Ha a pásztor a szomszéd gulya hollétére kíváncsi, vagy arra, hogy a távolból közeledik-e hívatlan vendég, akkor felmászik rá és innen szemlélődik. A kukoricacsőszök, mezőkerülők is használták a termény őrzésekor. A gulyajárás következő nevezetes fája a hágatófa, mely két másfél méteres leásott cöveken keresztül fektetett erős gerenda. A koplaló pedig a fejőstehén megkötésére szolgáló ágas, pontosabban fejőágas, mert van a borjúnak is: ez a borjúágas. A teleltetés egészen másképpen folyik a külső legelőkön, mint a települések kertjeiben. Maga a kert tehát a jószágot védő építmény, fala kerítése az állatok évek során megtermelt ganajából magasodik, amit persze a szomszéd szintúgy rakogat. Ebben aztán hamar kinő a köpött magból az ilyenolyan félvad gyümölcsfa, tüskebokor, kóró. Ezek együtt adják a természetes kerítést, a gerággyát. így ezek tulajdonképpen hatalmas karámok egymásutánjai, melyeken belül találjuk az ólakat, a belső legelőkről naponta hazatérő jószágok éjszakázó helyeit. Téli behajtáskor ide csak az elles előtt álló jószágot kötik be, mert a többi összesen úgy sem férne be. Azok helye a szabad ég alatt, a meleget adó trágyasövény mellett, alájuk bőven almozva, a kertben van. A téli takarmányt a szérűn tartják, a kert drugalyfákkal elkarámozott részében, nehogy a „ténfergő állat szétgizmálja". A XIX. században a nagygazdák kertjeikbe juhhodályt is építettek, melynek esetenként napraforgó kóró volt az oldala. A téli jószágtartás építményei a XVIII. századtól egyre változatosabbak lesznek. A városi jegyzőkönyvekben felsorolt elnevezések erre utalnak: sertésszín fából és tövisből (1791); Szénáskert fából, tövisből (1823); földalatti kunyhó fiatal nyárfából, hegyes kunyhó (1838); földkunyhó, fennálló kunyhó, ól, tüzelős ól; gazzal fedett kunyhó (1836); zsombékoldalú ólforma, egy része bégányolt fedéllel, sertés ól deszkával, gazzal fedve, félszer, ól tövisből, akol, szín (1839); kutrica (1842).