Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

Pusztai legeltető állattartás

terelő kutyára mindig szükség volt, akármennyit megyünk vissza a történelmi időben. Hogy ez a puli, vagy rokona volt, másodlagos kérdés. Már csak azért is, mert a pásztor sohasem a küllemmel törődött kutya ügyben. Sokkal fontosabb volt az új eb megválasztásánál az anyja-apja tulajdonságairól a gyakorlatban meggyőződni. így aztán egy csomó ilyen-olyan puliféle szaladgál a jószág lábai körül, ám egyik sem nyerne tenyésztői versenyt a küllemével. A pumi és mudi, bár arab közvetítéssel került a spanyolokhoz, utána a merinóval Magyarországra, - végső soron a fentebb említett ősi terelő kutya alaptípusába tartozik. Aztán ezek szépen elkeveredtek egymással is, mert mint mondtuk, elsősorban a hasznosságuk volt a szempont. ITATOK, ITATÁS, SÓZÁS A pusztai pásztor eredendően a nyíltvizekből itatott, ezért úgy választotta meg a szállását, hogy valamely, az év nagy részében vízzel ellátott lapostó közelében legyen. A Tisza két áradása, a kora tavaszi és a júniusi ződárja, a szabályozás előtt, nemcsak a part mellett, hanem a Hortobágy és Árkus után, a Puszta távolabbi részén is éreztette hatását. Ilyenkor megtelt vízzel minden lapos, vízfolyás, ér és szikfok. A nyári nagy hőségben azonban kiszáradt minden tócsa, ahol addig a jószág kedvére ihatott. A Mária Terézia féle urbáriumban, a Hortobágy környéki települések haszonvételeiben olvashatjuk: „ezen falu határában itatóvizek is vágynak". Ez azokat a nagy szárazság idején pásztorok által is számontartott sírkutakat vagy gödörkutakat jelzi, amelyeket kevés munkával a kiszáradt lapostó medrében ástak. Az ilyen kút négyszögletes, a két szemközti oldala pedig lejtős, hogy a jószág könnyen elérje a vizet. Ezek a kutak a Tisza szabályozása után, amikor a talajvíz szintje alább süllyedt, eltűntek. Az ásott kutak készítésével párhuzamosan szorgalmazták a jószágra veszélyt jelentő odahagyott sírkutak betemetését. Amíg a föld árja magasan állott, a pásztor a maga szükségére ásott 0,5I méter mély kopofydt, melyből behasított nádszálon szívta a megszűrt vizet. A vízmerítéséhez a marha szarvából készült, sokszor igen díszes ivótürköt, tárolásához pedig a tölgyfából készült kiscsobánt használta. A csobánból is nádszálon ivott.