Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

Pusztai legeltető állattartás

húzza ki", tehát, ha már születésétől fogva megkülönböztetett figyelembe részesül. Kiképzéséhez ugyanazok a módszerek szükségesek, mint a hajdani lovasíjász lovai esetén, hiszen munka közben a ló kontrolálására csak combnyomással, testsúly áthelyezéssel van lehetőség. A zabla és a szárhasználat elveszti jelenőségét, mert a lovas keze mással van elfoglalva. Mégpedig a munkával: a karikás, pányva mesteri alkalmazásával, stb. Tehát a lónak önkéntes alapon kell megértenie, begyakorolnia a terelés feladatait. A manapság oly divatos western lovaglás tudása elemi szintű követelmény lovas pásztorainknál, nem a sportklubokban tanulták, hanem apáiktól hagyományozódott évszázadokon keresztül A csikósok gulyások használta csuklós zabla ezer éven át semmit nem változott, ma is ugyanolyan méretezésű, mint hajdanán. Ennek pedig az a megkülönböztetett jelenősége, hogy a kiképzés során nem használják fegyelmezésre. A lovak betanításának módszerei tehát más hozzáállásról tanúskodnak: leginkább a ló és ember közti megegyezés a lényegük. A hátasló megkülönböztetett bánásmódban részesül, és nyakában megkülönböztetett hangú pergő szól. Erről persze a többi állat is nagyon jól tudja, hogy „ki" hordja. A rangsorban tehát a pásztor után a lova következik, és ezt az állatok tiszteletben tartják. Az őrzött lovak hátalását a gazdák eleve tilalmazták, tehát - már ezért is - a csikós és a gulyás saját lovon látta el a szolgálatot. A csikósok, gulyások szörin tanultak meg lovagolni, aminél biztosabb lovas-tudás a gyakorlatban bizonyíthatóan nem lehet. Már kisgyermek koruktól lovagoltak, hiszen általános gyakorlat volt régen a fiatal csikók kis súlyú gyerekekkel történő hátalása, kézhez szoktatása. Ennek következtében az úgynevezett könnyített (angolszász) ügetést nem ismerték, csak a fapadosat, vagy a minden ritmusban kiállását, mint a mongolok. Ez utóbbi gyakorlatát igazolja az egyik csikósmondás: „a jó lovas segge alatt puskával át lehet lőni, akár szőrin vágtában is". „Az ügetést a magyar ember nem szereti", az igazi lovas vagy lépésben bandukol vagy vágtat, - tartják. A nyerget - mely eredetileg, mint minden harcra és munkavégzésre egyaránt alkalmas nyereg - nagykápás, a XIX. század közepéig tiltották a megyék, gondolván, hogy így a pásztorok hátsó szándékú nagyobb útjait megakadályozhatják. Példaként álljon itt egy 1753-as feljegyzés, miszerint a szolgabíró egy Csege közeli gulyástanyáról egy lovat „szügyelős, farmatringos pásztori kantárral és pokróccal ellátott nyereggel" együtt koboztatott el.