Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

Pusztai legeltető állattartás

téhasították hosszában, azért, hogy ősszel egybeillesztve ellenőrizhessék a létszámadatokat. Természetesen a pálca egyik felét a gazda őrizte, a másikat a pásztor. Nem volt elég a pálca pontos vezetése, az elhullások bizonyítékaként el kellett számolni a jószág bőrével, a sertésnél a két fülével. Az elszámolás fontosságára hívja fel a figyelmet az alábbi vers: Tavasszal a kihajtáskor, Minden bandzsi lehet pásztor. De majd ősszel, szoruláskor, Az a pásztor, aki számol! Ha már az átvételen túlestek, akkor következett a jószágokkal való ismerkedés. A tulajdonos állatait azonosító jelekkel látta (látja) el ősidők óta. A valamire való pásztornak azonban volt szeme az állathoz, és a legapróbb természetes külső jegyek alapján is meg tudta különböztetni őket. Ahogy két egyforma ember nincs, úgy az állatok közt legalább akkorák a különbségek egy fajtán belül. A jószág viselkedése, vérmérséklete — különösen nagyállatoknál — no meg a bőrszín, testalkat, megannyi lehetőség a megkülönböztetésre. Csak a gyakorlattal nem rendelkező néző hiszi, hogy egyformák. A billogok, és más mesterséges jegyek egyébként is elronthatok. Mint írtuk, Ecsedi csak a lovaknál a testszínre 78, a testállásra 89 pásztor szakkifejezést gyűjtött a századfordulón. A gazdák az azonosítást különféle mesterséges tulaj donjegyekkel biztosították. Füljeggyel - bemetszés, lukasztás, egy darabka eltávolítása - csak a juhot, sertést „gyötörték", a lovakat, marhákat nem csúfították el vele. A lovak takarosságán és értékén ront, ha füle sértett, ezt csak a szegényebb rétegek használták egy időben. Aki ezt követte, számolhatott azzal, hogy lova legalább negyedrészt kevesebbet ér majd egy esetleges eladásnál. Minden füljegy típusnak külön neve volt: hasított, lyukas, kivett, csipkés, ájos, rózsás, baltás, csonka, baltás, rózsás, stb. A füljegyek használata egész Eurázsiában általános. A nagyállatok azonosítására a bőrre sütött bilyog szolgált és szolgál ma is. Az elhullott állatot könnyű volt a beszolgáltatott bőrrel azonosítani, hiszen rajta volt a bilyog. A lónál a felülő tomporára, a szarvasmarhánál a combjára, lapockára, esetleg a nyakra sütötték a tulajdonos jegyét. Az azonosítás az első tavaszi kihajtás