Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

Pusztai legeltető állattartás

adottságaiban és az itt élők szerencsés hagyománytiszteletében. Nem véletlenül nevezi a szakirodalom pásztorrendnek e régen általános, később rétegkultúra őrzőit és éltetőit. A hagyományosnak tekintett hortobágyi legeltetési rend és sajátos pásztortársadalom sok változást élt túl. Az utolsó működőképes változata a XVIII. századra alakult újjá. A török utáni harcok csillapodásával az elnéptelenedett falvak határait a pusztabérlők állatai népesítették be. A meggazdagodó állatkereskedők, megerősödő parasztok állataikat olyan szegődményes pásztorokra bízták, akik a legeltetésen túl a külpiacra hajtott marhák védelmére is vállalkoztak. Ők az erős, bátor botoslegények, fegyveres hajtók, akiket a XVI. század elején hajdúknak neveznek. A harcedzett legények hadai félelmetes erőt képviseltek az országban. Ahogy II. Ulászló királyi dekrétumában olvashatjuk (1514): „Jövőre a marhák vagy barmok őrzése céljából a mások földjén sem parasztnak sem szabad, vagy más királyi városnak mezei házakat vagy kalyibákat, vagyis közönséges szóval szállásnak nevezett kunyhókat állítani és tartani nem szabad, hogy ilyen módon a hajdúk gonoszsága megszűnjék és véget érjen". A rendelet nem lehetett valami hatásos, hiszen tudjuk, hogy az anarchikus állapotokat csak Bocskai István erdélyi fejedelem tudta megszüntetni (1608), a hajdúknak letelepedett biztos életmódot, és kiváltságokat garantálva. A Puszta halott falvai közül jó néhány a hajdúknak (és Bocskainak) köszönheti feltámadását. Egy csapásra nem fordult jobbra a világ, hiszen az 1594-ben kezdődő tizenöt éves háborútól kezdve egészen Várad 1692-es felszabadulásáig a harcok némi szünetekkel, de állandóan érintették e tájat. Ha a hadak dúltak, akkor a legeltetés a belső legelőkre korlátozódott, csak az átmeneti szünetekben próbálkoztak a pusztai tartással. Az elmondottak után a pásztorkodás XVIII. századi stabilizálódásáig vezető út folytonossága sok kérdést vethet fel. Ha azonban például abból indulunk ki, hogy a török időkben egész falvak költöztek az ország békésebb tájaira, majd több generáció után vissza (pl.: jászsági adatok szerint) és ugyanott, ugyanúgy folytatták az életet, ahol és ahogy a vész előtt, akkor joggal feltételezhetjük, hogy a pásztorkodás hagyományait sem kellett soha újra kitalálni a hortobágyi embereknek. Kivételt ez alól talán napjaink társadalmi változásai jelenthetnek. A XVIII. században a pásztorok többsége még a debreceniek közül került ki. 1783-ban például a 83 pásztorból 49 debreceninek vallotta magát, 22 a környező településekről, 12 távolabbi vidékekről származott. Ecsedi már