Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

A tájegységgé formálódott Hortobágy természeti leírása

got, hanem a hasznavehetetlenséget is jelzi. A vasborsó, mely nagymennyiségben Papegyháza táján található, magas vasoxid tartalmú rög. Őseink még hasznosították, hiszen gyepvas feldolgozásra alapult a korabeli tárkányok kovácsmestersége. A Hortobágy-puszta tengerszint feletti magassága 88 és 92 méter között váltakozik. Ezért aztán a szemlélő a sík pusztán nem sok változatosságot lát. Pedig az Alföld legegyhangúbb tájának tartott Hortobágyon is feltűnhet egy-egy kerek halom, szabálytalan domb, vagy hosszan elnyúló hát. A hortobágyi pásztor az emberi kéz alkotta kiemelkedéseket halomnak, a természetes magaslatokat dombnak, hátnak nevezi. (Igaz, gonoszkodva úgy mondja olykor: „itt a legnagyobb domb az, amikor az asszony hegyeset szarik".) A természetes dombok, hátak főként azok a homokbuckák, melyek a Puszta Tisza menti peremén, a tiszalöki Borockástól Tiszaszőlősig találhatók. Legmagasabb pontja a csegei határban a tengerszint felett 99 méter magasságú Filegória-domb. A hosszan elnyúló hátaknak ómagyar neve volt a gerend, mely kikopott nyelvünkből. Itt azonban még a XIX. században használatos volt. Az ember alkotta magaslatokat Alföld szerte kunhalmoknak nevezik. Volt kutató, aki hun-piramisnak nevezte, mások az orosz sztyeppék kurgánjaival rokonítják. Fontos tudnunk, hogy a „kun" megjelölés az Árpádok korában nem népmeghatározó, mert az összes rokon, vagy rokon életformájú csatlakozott népet kunnak nevezték. így a besenyőket, barszilokat, jászokat, kunokat egyaránt. Ebből arra lehet következtetni, hogy bár ezeket a halmokat a magyarok már nem használták temetkezési célokra, de arról bizonyára tudhattak, hogy a rokonok építették egykoron. Nem bolygatták tehát, már csak azért sem, mert jóval korábban kifosztásra kerültek már. A halmos temetkezések évezredes kultúrája egész Eurázsiában általános, már a pre-szkíták előtti korból. Ezen belül leginkább az első hun birodalom (kb. Kr. e. 300 és Kr. e. 100 között) időszakából, illetve a szkíták aranykorából (Kr. e. 700 és Kr.e. 500) maradtak fenn a leggazdagabb - többnyire lovas temetkezésű - sírlelet, de nem a Kárpát-medencében, ugyanis az itt található halmokat gyakorlatilag mind kifosztották. Az Alföldön ezernél több ilyen halom található. Ezek a legnyugatibb előfordulásai a hajdan volt, az ókor történelmét Eurázsia szerte nagyon is meghatározó, több hullámban megújuló nagyállattartó kultúra nyomainak. Az ide érkező rokon néphullámok a Kárpátoktól nyugatabbra soha nem tele-