Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

V. kötet

De hó! Hova nyargalsz fölhevülésem zötyögős talyigája? Mennyi mindenen kell keresztülesnem addig. December 17-ének éjtszakáján rosszul leszek. Hányok egész éjjel. Fejem fáj. Szemem majd kiugrik. Nincs senki mellettem, akinek egy szót szóljak. Míg magam kínlódom a hosszadalmas hosszü éjben, nem veszem észre, hogy a beszélő készségemet elvesztettem. Csak mikor Domokosné, bejáróasszonyom, jön reggel tüzet gyújtani, s kezdenék hozzá beszélni, jövök rá, hogy nem tudom kifejezni gondolataimat. A szavakat elfelejtettem, nevek, fogalmak nem jutnak eszembe, a legegyszerűbb mondanivalóim bennem rekednek. Elkeseredésemben káromkodom - ez eszembe jut, mert rövid szitkokat köpködök a levegőbe. Domokosnét orvosért zavarom. Keller magántanár (OTBA-orvos) mikor meghallja, hogy zavart a beszédem is: mint belgyógyász lemond rólam, s azt tanácsolja: vitessenek be az Idegklinikára. Domokosné egyetlen (Csobán a másik!) jó barátomhoz, Baja Miskához megy, hogy csináljanak velem valamit, mert már nem is vagyok magamnál. Baja jön, néz, lát - beszél hozzám, én egy szót sem váltok vele, igen: mert nem tudok beszélni. Ezt sem tudom neki megmondani, ezért rémül meg iszonyatosan, azt hiszi: megháborodtam. De már gondoskodhatott mentőkről, mert jön a mentőautó - jól-rosszul magamra hányom a ruhámat, derékra valót, nyakkendőt már nem vehetek magamra, mert a mentő urak igen sürgetnek. Felülök. Nem jön senki velem (azt hiszem: Baja fél), fogalmam sincs, hova visznek. Kérdezni nem kérdezem, mert nem is igen tudnám. Egészen regényes ez a zárt autóban ismeretlen helyre loholás. Kiszállunk a téli ködös, zord, naptalan reggelen egy nagy épület előtt, bevezetnek a főkapun, s ott hagynak az előcsarnokban. Ott üldögélek majdnem egy óra hosszáig. Senki rám se néz, senki hozzám nem szól. Nem tudom, hogy az Idegklinikán vagyok. Már ki akarok menni a szabadba, hogy tájékozódjam, akkor fognak karon az ápolók: tessék bejönni, tanár úr. Bevezetnek egy nagy terembe, húsz ágy, húsz beteg, levetkőzöm, lefektetnek az egyik ajtófélen levő ágyba. Nagyon jólesik pihennem, ennyit érzek. Nem aggaszt, nem félemlít, nem bánt semmi. Apathiába merülök. Itt fekszem félbolondok közt tíz napig. Csodálatos gyorsan rendbe hoznak. Egy Széky Antal nevű tanársegéd három nap alatt normális embert csinál belőlem. Elvesztettem beszélőkészségeimet; elfelejtettem neveket, szavakat, fogalmakat; nem tudtam tájékozódni: a legegyszerűbb utakat elvétettem; alig bírtam a lábamon állani, úgy szédültem. Egy hét nem telt bele: már írtam, olvastam, beszéltem, gondolkoztam. Olyan voltam, mint egy sérült gépezet, amelyet a szakmunkás gyorsan rendbe hoz. Az Idegklinikán töltöttem a karácsonyt is, az újévet is, mint 1927-28-ban, a belklinikán. Sok érdekes beteget láttam. Az elmebajosok közül is vittek a termünkön át vizsgálni egy 15-16 éves fiút. „Vigyázzon arra az elmebetegre: el ne szaladjon!" - figyelmeztette Széky doktor az egyik ápolót. A fiú nem szaladt el, szépen engedelmesen követte a vezetőjét. Az ápoló megveregette vállát: „Most jó fiú voltál." - Csak egy kínos emlékem van az itt töltött 10 napból: iszonyú fájdalmat éreztem, s ordítottam, mikor Széky doktor a tarkómon a gerincvelőmbe - vagy hova - szúrta injekciós tűjét.