Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

IV. kötet

Talán ez volna a baj? Nem tudom. Azt azonban értem, miért támadják a Baumgarten-díj első kiosztása óta: a kint rekedtek ugatják a bennfenteseket, a hájjal megkenteket. Éber irigység. Csúnya dolog. Pláne, ha Császár Elemér a főugató, akinek nincsenek kenyérgondjai. Az fáj az akadémikusoknak, hogy nem ők teszik zsebre Baumgarten pengőit, hanem a nyugatosok. Hát az Akadémia mikor jutalmazza meg a nyugatosokat? Szegény emberek, de nagyon magyarok vagytok! Nem sok ember szeret, az bizonyos. Mert én próbára szoktam tenni a barátaim vagy „jóakaróim" szeretetét. Ti. mikor szavakkal leglángolóbban lobogtatják hódolatukat vagy imádatukat: hirtelen és váratlan a legsebezhetőbb részükbe szúrok, hadd lássam: igaz-e hát ez a fertelmes nagy szeretet? És bizony, és bizony - a legtöbbször kettészakad a rajongó hang, elképed a beállított gramofon-pasas, nagy szemeket mereszt és a méltatlankodástól fuldokolva veri fejemhez megbotránkozása kövét: nahát, én a legszebbeket mondom neki, ami csak tőlem telik és ő ilyen bárdolatlanul vág hókonyon! Evvel az emberrel sem érdemes jót tenni! - Ilyenkor már talpig tisztában vagyok az ipsével: az ipse nem engemet szeret, hanem önmagát, csak viszonmagasztaló Rt.-ot akart velem alapítani. Farewell!

58 így aztán idegenkednek, sőt félnek is tőlem. Most úgy hallom, Debrecenben ketten készülnek az életrajzom vagy a munkásságom megírására. Életrajzi adatokra volna szükségük, de egyenesen nem mernek hozzám fordulni, hanem Madai Pali barátom fülét rágják: mondj valamit! - Juhász Géza uram is körülkeringett a minap: Gábor így, Gábor úgy, írd le nekem az életedet és küldd el, nem akarlak háborgatni stb. - Igen, mert Géza úrnak is megmondtam, mikor szegény minden héten meg akart látogatni: Géza, ne gyere hozzám... Azóta nem mer belépni a küszöbömön. Szó, ami szó, egyebem sincs, mint az a kis szabad időm - s még ezt is el akarják rabolni tőlem, csupa szeretetből! Fiaim, feleim, csak ne szeressetek ilyen nagyon... ben a kulturális-mentális távolságok áthidalhatatlanságának érzése is: „...én sínylem és fájlalom igazán, hogy olyan messze estünk egymástól, s talán soha meg nem ismerjük egymásban az embert. Nekem Te egy nagyszerű irodalmi fogalom vagy: az új életre kelt Vörösmarty; az emberfölötti vagy emberentúli vivisectio is, amit lelkeden elkövettem, tisztára olyan mint az orvosé: maga tanul rajta legtöbbet s maga örül neki legjobban. - Miért nem találkozunk gyakrabban? Bizony, én is ezt kérdem. De Anteus fia vagyok: ha lerúgom magam alul a földemet, ezt az Alföldet, úgy járhatok, mint ősöm járt. Téged meg a Kövek és Tornyok nem engednek. Fáj, fáj. Mind a kettőnknek fájhat ez a számkivetettség! Csak egyben ne kételkedjél azért: a hozzád való hűségemben és becsületes jószándékomban. Ha én botlok: igazán rajtam kívül eső okok miatt botlok; s ha megismerem hibám: törekszem kijavítani. Milyen egyedül állok itt a Pusztában! Egy száj nincs, amely megnyílna szavamra. S egy szív... eh, mit is beszéljek szívről. (...) Vigasztalj még néha azzal, hogy áthajolsz hozzám a téren és időn át, és mondasz néhány jó szót." (O. G. Babits Mihályhoz, 1932. febr. 23. - OSZK) 58 Isten veled!