Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

Az önismeret kertjében - utószó

nan a bánat is ragyogást kap, s ahol az örök eszmék zengenek".

160 Vagyis Gulyás vele ellentétben nem vonta le az esztétizmus etikai-esztétikai konzekvenciáját, ami nélkül pedig művészi élet és igazi műalkotás elképzelhetetlen. Nem tudott eléggé elszakadni a földtől, bármennyire is szeretett volna. S ami talán a legfontosabb, nem ébredt rá arra, hogy „az életnek titka a forma. Találj szót a bánatodra s meg fogod szeretni".

161 Vagyis csak a „formák" világa adhat értelmet a szenvedésnek, az élet élvezetéről és a boldogságról való lemondásnak. E nélkül a hit nélkül elviselhetetlen lenne az a nemcsak az ifjúkori álmokhoz képest sivár élet, ami Oláhnak jutott. De ha bizonyosak vagyunk abban, hogy az élet műalkotássá formálható, ha hisszük, hogy a művészet és az általa formált világ az igazi, a való élet egyetlen lehetséges tere, akkor minden másképp látszik, akkor helyükre kerülnek a dolgok. A művészet teremtette világ Oláhnál nem steril, élettelen és unalmas, hanem épp ellenkezőleg, egyetlen lehetőség a valódi élet intenzív átélésére, ahol az emberi életből csak az van jelen, ami lényeges és érdekes. Azért szerette oly nagyon a mozit is, mert itt az emberek „keveset beszélnek, vagy éppen semmit, hanem cselekszenek, mernek, törnek-rontanak, vágtatnak: szóval élnek, vadul, veszettül, érdekesen, izgatóan".

162 Vagyis a művészetben az élet semmitől sem zavart átélésének lehetőségét látta, amikor nem kell mindennapi gondokkal bajlódni, amikor nemcsak mechanikus, újra és újra ismétlődő cselekedetek jutnak az embernek, amíg szép lassan el nem kopik. A műalkotásban vagy műalkotássá formált életben a tettek nem esetlegesek, hanem mindig egyedi, megismételhetetlen jelentéssel és jelentőséggel rendelkeznek. Oláh ezt a jelentésességet szerette volna állandósítani. Azt szerette volna, mint Leopold von Andrian regényalakja, Erwin, hogy állandó ünnep legyen az élete, s vágyaiban olyan volt, mint A különc hőse, akinek művészet felé vonzódása és különc hajlamai „alapjában véve rajongások egy ideál felé, egy ismeretlen világegyetem felé, egy messze-messze boldogság felé, mely olyan, mint az, amit a Szentírás ígért nekünk".

163 A művészet az egyetlen lehetőség arra, hogy egyszeri életünk megmaradjon a végtelen időben: „[a] halál legyőzése lehetetlen; de azt meg lehet mutatni, hogy a halál nem porszemet gázolt el bennünk vágtató végzetszekerével, hanem: valami szellemiséget, amelynek porszem alakja volt."

164 Oláh legfőbb álma volt és következetesen azon is dolgozott, hogy életét a kierkegaardi-nietzschei értelemben vett műalkotássá tegye. Természetes volt számára, hogy „az élet éppoly műalkotás, mint egy költemény, mint egy dráma".

165 Oláh a művészien szemlélt világot tekintette a természetesen adott világnak, s a művészet által nyitott horizontot az életvilág eleve adott horizontjának: „Csupa 160 Napló, III. k. 336. 161 Oscar Wilde: A kritikus mint művész. In: Wilde: i. m. 179. 162 Napló, III. k. 256. 163 Leopold Andrian: Der Garten der Erkenntnis. Zürich, 1990. 40. és Huysmans: i. m. 73. 164 Napló, IV. k. 428. 16

5 Napló, IV. k. 427.