Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

Az önismeret kertjében - utószó

szociális jelentésével: „sem a fajtámhoz nem bírok leszállni, hogy egészen parasztember legyek, aminek születtem; sem úrrá nem tudok fajulni. Küszöb vagyok... a küszöböt pedig mindenki tapossa".

119 Egyikhez nagy volt távlata, műveltsége, s nem utolsósorban vágya, a másikhoz hiányzott viselkedéskultúrája és magatartása természetessége. Egyedül a maga teremtette világban érezte magát biztonságban, míg a betegség és a halál közelsége szét nem törte ezt a védőburkot is. A kör és Oláh közötti alapvető különbség akkor mutatkozik meg, ha megnézzük, hogyan viszonyultak az elmúlt korok irodalmához és nagyjaihoz. A Csokonai Kör szemléletét a kultikus irodalomértés határozta meg, azt hitték, az irodalom világa szentély, amelynek épp ők a papjai. S ha nem is főpapok, de odatartoznak a hagyomány kiválasztottjai közé, akik egyedül jogosultak arra, hogy megmondják, ki az, aki tagja lehet e szent világnak. Oláh számára a művészet szintén templom volt - még ha tisztában is volt azzal, hogy nem árt, ha a művésszé emelkedés útján az irodalmi élet számos akkori meghatározó tagjánál földi kapaszkodókat is keres -, de azt tartotta, hogy a valódi beavatást nem a fölkent papok, hanem a múlt nagyjai végzik el. Oláh múltszemléletéből hiányzik mindenféle kultusz. Mikor egyszer Pap Károly azt mondta neki, „ Barátom, te már klasszikus vagy", megijedt: ,,[ú]gy éreztem, mintha vassá vagy márvánnyá szoborulnék. Ez mégis csak kellemetlen állapot: mintha élve válnék az ember múmiává. Vagy csak nekem ilyen különös? - Hirtelen elszakadtam Pap Károlytól, hogy jobban érezzem lüktető, élő, romantikus, be nem fejezhető és meg nem jegecesedett egyéniségemet."

120 Közelebb volt hozzá a Nyugat szellemiségének azon vonása, amit Schöpflin Aladár így formulázott: „mi éreztük először, hogy a régi nagy költők nem szobrok, hanem írótársak".

121 Oláh mindig azt kereste, mi az, amit a régi költőink a mának mondani tudnak. Gyakran szólt a nyelvükön, ami rendre ki is vívta a kritikusok haragját, hisz vagy az anakronizmus, vagy a megengedhetetlen eklekticizmus jelét látták benne: hogyan is kapcsolódhat össze a régebbi nyelvhasználat a modernebb irodalmi irányok poétikai eljárásaival. Még maga Kosztolányi is meglepődött a Költemények című kötetet olvasván, hogy Oláh verseiben a régi és az új „sokszor nem minden harmónia nélkül egyesül", s ami a fő, hogy „ósdiságba sohasem esik".

122 Oláh Aranyhoz hasonlóan átmenetinek érezte korát, s ezért a szintetizálásban látta feladatát. A különböző történeti irányok összefűzésére azért vállalkozhatott, mert az irodalmat nem tartotta társadalmilag, történetileg tagolhatónak. Számára az irodalom sokkal inkább szövegek és stílusok kavargó, de nem rend nélküli világa volt, mintsem eszméké. Ezért is tartotta a művészetben fontosabbnak a szépet, mint az igazságot. Mindezek után nem meglepő, hogy Oláh társtalan maradt a Csokonai Körben, ami azért (is) fontos, mert e kör hosszú ideig a város értelmiségi társadalmát jelen119 Napló, II. k. 163. 12

° Napló, IV. k. 412. 121 Schöpflin Aladár: Válogatott tanulmányok. Bp., 1967, 514. 122 [Kosztolányi Dezső:} Oláh Gábor: Költemények. Budapesti Napló, 1907. január 19.