Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)
I. kötet
három könyv az én istenségem; a Biblia: az Atyaisten; Petőfi: a fiúisten; Shakespeare: a Szentlélekisten. S milyen könnyű ennek a szentháromságnak egy voltát is megérteni! Nem úgy, mint a heteknek, vak papok. Május 21-26. Pestre ruccantam fel látogatóba (...) Déltájban az öreg Gyulai Pálhoz tisztelegtem; igen barátságosan fogadott; csak a bajuszom tűnt fel neki: „hogy megnőtt!" Panaszkodtam, hogy nem szerettem Debrecent; ő csak azért is dicsérte. (Mikor egyetemi hallgató koromban én dicsértem Csokonairól írt dolgozatomban, akkor meg ő húzta le!) Kérdi: mennyi a fizetésem? - 800 forint... mondom lekondultan. - „Na, hiszen az szép fizetés." - „Igen ám, de nem emelik!" - „Barátom, a miniszterelnökét sem emelik!" - szólt vigasztalólag a Romhányi költője. Erre aztán végképp megnyugodtam. A feleségének igen szép festett arcképét sokáig elbámultam; az öreg csendesen csak annyit mondott rámutatva: „Nőm." Azt mondom neki: szebb volt, mint Szendrey Júlia! - „bizony szebb..." mondta az öreg révetegen. Aminthogy igazunk is van. Megkérdeztem, hogy Heine lefordítottam útirajzát (a Harzreisét) közöli-e az Olcsó Könyvtárban? Azt mondta: közli, csak várni kell. Én várok; hiszen ehhez kitűnően értek. - Jólesett a Gyulai Pál keresetlen, egyszerű barátsága. Mintha nem ő volna az, aki. Bezzeg a nagy sváb 98 ! egészen más... Délután a Vasárnapi Újság szerkesztőségébe másztam fel, hogy egy pár kéziratot kunyoráljak Hoitsy Páltól. Ott találom Schöpflin uramat 99 , meg egy szőke, francia 98 Herczeg Ferenc. "Oláh hagyatékában számos levél maradt fenn Schöpflin Aladártól. Viszonyuk határozottan barátinak mondható: „Furcsa dolog. Hol testvéremnek, hol fiamnak érzem és még jóformán nem is beszéltünk egymással" - írta Schöpflin 1908 decemberében (DIM). A személyes szimpátián túl kapcsolatukat irodalomszemléleti kötelékek is erősítették. Schöpflin Oláhhoz hasonlóan sokat várt az induló alföldi költőktől: „Ebben a pillanatban engem semmi sem érdekel annyira, mint az alföldi magyar ifjak friss, fiatalos, szilaj betörése az irodalomba. Ettől a csapattól várom, hogy agyon fogja verni azt a New York kávéházbeli irodalmat, amely a mi ifjúságunk levegőjét olyan rossz szagúvá tette. Maguk legalább magyarok, a magyar nyelvkészletük nem szorítkozik arra a 600-700 szóra, amellyel manapság még verset is merészelnek írni; érzik rajtuk, egy, a kultúrába frissen belepottyant faj forrongó vívódása, ha néha nyers és fanyar is az ízük..." (1907. aug. 26. - DIM) Később - az előbbi elvárásokkal összhangban - arra figyelmeztette Oláht, ha eredeti és jelentős költő szeretne lenni, akkor a legfontosabb, saját egyéniségének megtalálása, amihez vezető legelső lépés az Ady-reminiszcenciáktól való megszabadulás: „Egy dologra azonban figyelmeztetem: óvakodjék Ady Endrétől; újabb versein néha erősen érzik az ő hatása. Ez a különös ember, akiért én életem legerősebb harcait vívtam és vívom, s aki - nem tagadom - az én kritikai felfogásomra is jelentékeny hatással volt - valósággal fascinálja a mai fiatal költőket, szabadulni tőle alig tud egy is, pár év alatt iskolát csinált a lírában, olyan iskolát, amelynek irodalomtörténeti fontosságáról meg vagyok győződve. (...) De Ön elég eredeti egyéniség arra, hogy erre a tanításra ne legyen szüksége; hiszem és állítom, hogy
