Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

V. kötet

Testvéreim közül az egy Kovácsné Oláh Julianna édesedett hozzám életem al­konyán. „A felgyűrt orrú", mert így hívtuk hegyes-pisze orra miatt gyerekkorunk­ban. Nagy jóakarattal és nem kevés szeretettel kezd sürgölődni körültem. Fiata­labb korunkban is ő volt hozzám a legönzetlenebb. Egy-két kis eltulajdonítás meg­esett közöttünk, de mi ez a másik néném rekvirálásához képest. Loptak engem elölről, loptak engem hátulról testvéreim, rokonaim, s szentül meg voltak győződ­ve, hogy én minden filléremet az ő támogatásukra kerestem. Kovácsné most 60 éves korán túl, egészen emberi arccal közeledett hozzám. Mit tagadjam: jólesett. Legutóbbi hónapomat otthon töltöttem Kar utcán; Julis néném egész decemberben minden áldott este átszaladt hozzám a Böszörményi útról, elkészítette a vacsorá­mat, megmutogatta, melyik tányérban mi van, vaksi szemeim elé rakosgatta a különféle fogásokat. Ezek a fogások rendesen egyek voltak. Karácsony hetében kalácsot sütött, tésztát készített, vajat köpült, céklát savanyított és bort hozott. Egy hétig majdnem minden nap bort ittam, orvosaim rémületére és ijesztgetésére. De nekem bizony nem ártott. Persze, nem 4 litert ittam naponta, hanem 1 decit vízzel. Kovácsné Oláh Juliánná gyönyörűséggel legeltette a szemét rajtam, tetszett neki, hogy ott nyámmogtam beteg fogaimmal; körülbelül olyan szemmel nézett, mint hízó malacait. Csakhogy azokat karácsonykor leölette, én meg újévkor is élek. Idegeskedésem láthatólag bántotta, zokszavamat sértésnek vette és vagy ötször ott akart hagyni. Megesküdve, hogy soha felém se teszi a lábát. Én vigasztaltam, ahogy tudtam, s jó nagyokat kacagtam rajta. Lassanként összemelegedtünk, mint kisgyermek korunkban. Csak a testének és a ruhájának volt valami ódon, lom­illata. De nem levendula. Végre kifaggattam belőle, hogy ő bizony csak nyaranta szokott megfürödni. Az ura meg egyáltalán nem fürdik soha. Mint a francia herce­gek és hercegnők a XVIII. században. Addig példálózgattam neki, addig tereget­tem elébe közegészségi szabályokat, addig bosszantottam, míg egyszer csak azzal nem robbant be nagy diadallal, hogy: most jövök a gőzből. Jóízűen mosolyogtam, mert láttam, hogy még mindig hatok az emberekre. Kovácsnéban különben az örök asszony irigysége is feltámadt. Bejáró-asszo­nyom Domokosné ellen. Meg van győződve Julcsa, hogy ez az alamuszi bejáró­asszony aljas módon lop engemet. Én nem mondom, hogy Domokosné tisztakezű lény, de valami sokat nem lophatott tőlem, mert magamnak sincs valami sok va­gyonom. Egyszer elveszett 120 pengőm, több ízben 10-20 pengőm, egy kis vajam, gyümölcsöm, harisnyám, zsebkendőm, ingem és három alsónadrágom, de hát én minden évben szoktam adni valamit a szegényeknek. Juliánná asszony szeretné ezt a hallgatag kis Domokosnét kiküszöbölni a portámról, gondolom azért, hogy halálom pillanata után ő lehessen ura a helyzetnek. Van nekem egy figurás barátom, úgy hívják: Csobán Endre. Városi főlevéltáros. Több gyermek apja, titokban költő. Nagyon jóízű fiú volt már egyetemi hallgató

Next

/
Thumbnails
Contents