Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

V. kötet

vesz annyit, amennyit éppen akar. Domokosné asszony, ha rosszabbodik az állapotom, sokkal jobban megijed, mint én vagy a barátaim. Elveszti a fejét, maga körül forog, mint a csapó-csiga és komikus ijedelemmel tátog és pislog, mint a kocsonyába szorult béka. Nekem kell őt vigasztalnom. Ahelyett, hogy ő bátorítana engemet. „Keserves sors! adjatok bort, Lakjuk el előle a tort, Ami menne más kutyába, Jobb, megy a magunk gyomrába".

80 A férfibarátaimon kívül, akiket az imént említettem, megmaradt egy örök hűségű leánytársam is. Ez a kis Greczkó Ilona. 1914 táján ismerkedtem meg vele, s bizony annak 27 éve már. Ha akkor 21 éves volt, most 48. Öreg lány, vén lány. Minden áron hozzám akart jönni feleségül. Én életemben egyszer akartam megházasodni, jobban mondva kétszer. Az első jelöltem egy szép kis szőke cipszer lány volt: Forberger Ilona. Akkor 24 éves lehettem. Ez a lány éppen az idén halt meg, valami felföldi mérnök feleségeképpen. A másik jelöltem B. Rózsi volt, 50 éves korom táján. Ezt pici híja, hogy el nem vettem. Nagy gyávaságom mentett meg tőle. A kis Greczkó Ilona hűségét és jóságát nem törte meg az én zord elfordulásom. Sőt, hogy rám szakadt ez a nagy betegség, gyönyörűen kifejlett benne a hűség és áldozatkészség remek virága. Igazán csodálom, hogy ilyen lelkek is bódorognak a világban. Semmit nem tudtam neki adni, s ő mégis úgy áll mellettem a bajokban, mint Szent György vitéz, a sárkányölő a védelmére bízottak mellett. Azon a címen, hogy elvégezte az ápolónői tanfolyamot, eljárt hozzám a betegségem alatt Kar utcára és ki a klinikára. Mindig hozott a kis bolond valamit. Egy-két almát, körtét, barackot, pogácsát, narancsot, süteményt, csirkesültet, sült kacsamájat és a jó ég tudná még mit nem. Virágot a nevem napjára. Születésnapomra albumot és hozzá mosolygós, örök vidám képet. A város túlsó szélén laknak és esőben, viharban, hófúvásban, fergetegben jött hozzám sokszor napokon át. Csak az ebédidőben volt egy-két üres órája, s ekkor szaladt el hozzám rendíthetetlenül. Neki elég volt az az öröm, amelyet mogorva képemen az ő jósága, szívessége, önzetlen fáradozása keltett föl. A nőknek ezt a fajtáját eddig csak hírből ismertem. Nagy a gyanúm, hogy ürömöt is vegyítsek az öröm közé, régi, el nem halt, csak alvó férjhez mehetnékje mozdult meg ilyenkor bíbor barlangjában, mint óriáskígyó a puha fűben. Mindegy! Letagadni nem lehet, hogy ezekben a szomorú napokban ő állt mellettem a legrendületlenebbül, s ő emelte gyászom fekete uszályát, mint hervatag apród a királya gyászöltönyének sötét szárnyát. Áldott legyen érette. * 80 „Keserves sors! adjatok bort! / Lakjuk el előre a tort; / Ami menne más kutyába, / Jobb, megy a magunk torkába." (Csokonai Vitéz Mihály: Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz.)