Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

V. kötet

nyújtott, éneklő hangon, meglepően zsidós gajddal. Mindig Kiss József előadása jut eszembe, csakhogy az kellemetlenebb volt. Akárkinek akármelyik versét idézi, rögtön átvált az előadásmódja erre a csendes vonításszerű módra. Engemet a jó fene majd megeszen, úgy kacagom magamban. O komolyan csinálja, mint a feszület. Elmondja egy ittlétekor, micsoda új elméleten töri legújabban becses fejét. Beszámol legfrissebb olvasmányairól. Mostanában Schillert fordítja, s magasztalja elszáradt műdalait a magas egekig. Az Istennek sem lehet kiverni bolondériájából. Tanulmányokat ír, amelyeknek se füle, se farka; nem lehet kitalálni: mit akar. Nincs gondolatmenete egyiknek sem. Líraibb versek a Heine dalainál. A halott költőket dicsőíti, az élőket átkozza. Mivel még engemet is élőnek néz, gondolhatni: hogy bánik el velem. Irtózatos nagyra tartja saját verseit. A fűzfa-dalokat, mint a véletlen sikerült kis verseket. Pestet, a pesti irodalmár-kalmárokat utálja, megveti és irigyli, ha úgy lehetne nagy, pesti költő, hogy 12 pesti írócskát legyilkol, gondolkodás nélkül megtenné. Van egészséges ösztöne is: Platónt pl. nagyra becsüli, olvassa. De csak a Szümpoziont. Talán még nem olvasta más dialógusát. Az apjával rossz viszonyban kezd lenni, hogy hozzám hasonlítson - vagyis inkább az apjukkal villongó nagy költőkhöz. Irt rólam egy verset, s azt mondta: „Ezzel megteremtettem az Oláh-mítoszt." Még az is lehet: igaza van. Először irigykedve haragudott rám; később, mikor a megtámadott embert-költőt védtem benne: hozzám pártolt és állítólag nagyra tart. Mióta súlyosabbodik a betegségem: sokat jár hozzám, és szemmelláthatólag úgy viselkedik, mint aki kötetet ír nemsokára ilyen címmel: O. G. végső napjai. Szeretem, mert sok furcsaság van benne, s jólesik rajta mulatnom. Szegény fiú: inaskölyköket tanít az „iparostanonc" iskolában, és görög mitológiát magyaráz a kis szurtos iparos-magvaknak. Normális felesége van (menekült, 1916) Erdélyből jött Debrecenbe. Két kis csendes gyermekük van. 15 évi házasélet után „megutálta" az érzékiséget (azt hiszem, kifáradt); most, mint mondja: aszkéta életet él. Talán engem akar követni? Mert sógora, a harmadik debreceni költő: Juhász Géza azt hiszi és azt hirdeti: O. G. még ma sem érintkezett nőkkel. Jungfrau.

67 - Sok bolond van a világon, mondja Heine; eggyel mindig több, mint az ember gondolná. A Belklinika igazgatója, Fornet Béla, francia eredetű. A felesége zsidó leány. Valahányszor bevonulok a birodalmába, mindig szép biztató és lelkesítő beszédet tart hozzám. Most újévkor is. Hitet és reményt igyekszik bennem kelteni az orvosi tudomány iránt, hogy végzetes cukorbetegségemen diadalmaskodni fogunk. Mindenképpen ki akarja húzni belőlem az őket boldogító igent, de én kálvinista makacssággal és hitetlenséggel dobom oda a nemet. Nem hiszek abban, hogy meggyógyuljak vagy jobban legyek valaha. Nem áltatom magamat: a diabetes gyógyíthatatlan. Ilyenkor haragosan csóválja a fejét, szánva néz rám, de egyúttal sajnál is. Ezt az embert nem lehet félre vezetni. Úgy, hogy utoljára még én vigasztalom 67 Szűz.