Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

V. kötet

hogy s mint, merre, meddig, mióta. Csóválhatod a lelked farkát, gondolom magamban, tudom, ki küld, s miért jöttél. Elmenőben vagyok, sejtitek, hogy marad valami utánam, biztosítsuk magunknak azt a kis testvéri örökséget. Ha van szavamnak és betűmnek, végrendeletemnek értéke, ható ereje: nem fogtok kapni egy kapcadarabot. Sem ti, sem a többiek. Ne marjátok egymást az én holttestem fölött, mint martátok szegény édesanyám friss sírja fölött. Nem hajtottatok egy seprővonításnyi hasznot sem a magyarságnak, sem az emberiségnek, bolond, aki jót tesz veletek, vagyis: lovat ad alátok, hogy van emberi értéketek. Baja Mihálynál tettem le végrendeletemet, remélem: annak az értelmében járnak el halálom után. No, de jön a ragyogó bestia után a táborszájú Juli. Kovácsné. Almát hoz, nagy V-ességet mutat, karácsony táján vagyunk. Ertünk is született a Megváltó Jézus. Ez a hölgy az, aki mindenkivel összeveszett. Csak egy embert magasztal az egekig, Böske lánya - egyetlen gyermeke férjét, finánc-vejét. Hála Isten, hogy találkozott életében egy jó emberrel is. Erre aztán ráaggasztja nőstény oroszlánszíve minden csillogó gyöngédségét, mint a jó szülő gyermeke karácsonyfájára az angyalhajat és az aranypapírba göngyölt diót. Nagy sajnálkozással ült az ágyam mellett. Én, ostoba ellágyulással, odaadattam neki Bajával a szobám kulcsát, hogy kihozzon valami ruhadarabomat. Na, kihozta - de el is tűnt rögtön három finom alsónadrágom. Ilyenek az én testvéreim. Aztán mondtam neki: ne hordjon nekem almát a klinikára, cukorbeteg is vagyok, az almában pedig cukortartalom is van. Nem értette meg sehogy. Felduzta az orrát. Anélkül is pisze. Elmaradt a háztól. Mikor hazajöttem Kar utcára, még egyszer volt a lakásomon. Mióta sejti, hogy már megint nem halok meg hamarosan, mondjuk: januárban, nem érdemes rázni előttem a rongyot, s mutatni: mennyire szeretnek, várható és feltételezett nagy, eldugott vagyonomért, amelyet rájuk testálok. Nem, Juli drágám, nem fogsz utánam örökölni egy vasbögrét sem. Hasztalan a fáradozásod. Én a kőszívű ember vasszívű fia vagyok. Amim van, érték: irodalmi célra, és Egyetemnek, Déri Múzeumnak hagyom.

52 Le fog esni az állad, ha megtudod. Na, kijött aztán hozzám a klinikára az a testvérem is, akit szeretek, akit mindig szerettem: Miska. Ez jólesett. Ez a fiú (már 57 éves) részt vett a világháborúban, négy évig volt hadi fogoly, a Muhrmannál skorbutot kapott, fogai kihulltak, majd hogy ott nem maradt. Bérkocsis, az apánk iparát vitte tovább. Kár. Pompás esze volt fiatal korában; értékes ember lett volna belőle, ha tanul. Ezzel a testvéremmel szívesen állok meg beszélgetni a kocsisoron is. Sokan ismerik, akik engemet ismernek. Szívesen hivatkozik rám, hogy testvérek volnánk. Mint a drága dög D. G., hogy unokatestvérem volna... 52 1941 decemberében tette meg ajánlatát Sőregi Jánosnak, a múzeum akkori igazgatójának, mely szerint szépirodalmi könyveit, valamint művei kéziratát és a szerzői jogokat a múzeumra hagyja. Végül csak kéziratai és levelezése került a Déri Múzeumba, könyvei pedig külön letétként a Debreceni Egyetem könyvtárába. (Vö. Sőregi János: Emlékeim és feljegyzéseim Oláh Gáborról. Debrecen, 1960. - kézirat - DEK)