Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)
V. kötet
Októberben, csak úgy kuriózumképpen írtam egy költői elbeszélést: A kékszemű fiút. 50 A legszebb test, legangyalibb arc, legtündéribb külső, aranyhaj, kék szem: a leglelketlenebb jellemet takarja, hazudja. Régi igazság, de ma is áll. Meg akartam még egyszer villogtatni a színeimet, csengetni a csengőimet, rímeimet, andalogtatni és táncoltatni a magyar nyelv ritmusát - csakugyan öregszem? Úgy látszik: nem. Mert Baja Miska barátom, akivel elolvastattam, azt mondta rá: gyönyörű. S nem nekem mondta, hanem egy harmadiknak. Egy kis bizalmat öntött belém. Ej, jó volna kiadni újabb verseimet. Két kötet készen is áll nyomda alá: egy lírai, egy elbeszélő. A lírai: 1936-1940 közt írt kb. 400 versem - Rossz versek címen. Az elbeszélő: A hangok lázadása címen 51 , ebbe jönne öt verses elbeszélésem (A hangok lázadása, Összeesküvők, A kétéltű ember, Orbán lelke, A kékszemű fiú). Minthogy 60-ik életévem betöltése is közeledik: szeretném meglepni magamat egy-két új könyvem megjelentetésével. De ezt is a magam pénzén? Rettenetes. Egész vagyonomat elvitte a könyvkiadás, 15-16 ezer pengőmet. Arcom pedig nincs a pesti kiadókat sorra kilincselni. Hankiss János egyetemi tanár ismerősömhöz fordulok: hívják föl rám a figyelmét valamelyik nagy pesti kiadónak (Athenaeum, Franklin), aki zsidó-érdekeltségűből keresztyénné vetkezett. Hankiss csakugyan ír Millekker Rezső, másik egyetemi tanárnak, aki benne van az Athenaeum irodalmi tanácsában; Millekker fölhívja rám az Athenaeum irodalmi igazgatójának, Kállay Miklós írónak a figyelmét, Kállay hajlandó megpróbálni, csak küldjek kéziratot. Felküldöm nekik két kiadatlan regényemet: a Három jó barát-ot és a Timár Ákos házassága c. (kétkötetes) munkámat. Tűkön ülve várom, míg az 1300 lap kéziratot végigolvassák... 50 Mj.: Oláh 1941. 51 1941-ben meg is jelentette kötetét. Megkérte Földessy Gyulát, hogy írjon róla, de ő kitért a kérés elől: „Kedves Gáborom, írnék én Rólad szívesen, de - első nehézségem, hogy a versköteteiden kívül nem ismerlek eléggé ahhoz, hogy megénekeljelek. (...) Másodszor: hova írjak? Nincs lapom, nem invitálnak sehova. (...) Te, mindenesetre, olyan érték vagy, aki magában, az esztétikusok támogatása nélkül is megáll és beszél magáért. (...) nézetem szerint, kezdettől fogva igazságtalanok voltak azok, akiknek kutya kötelességük lett volna, ha legalább is maguk mellé vállalnak. Babitsnak menthetetlen bűne-gonoszsága, ahogy ő az Ady utáni irodalmi állapotokat formálta az ő Nyugat-pozíciójával, s aztán baumgarteni diktátorságával. Erről is lesz még mondanivalóm, s arról a mesterséges Kosztolányi-kultuszról, aminek úgy, olyan extenzitásban és intenzitásban, ahogy művelik Illyések, Cs. Szabóék s az egész nyálas ifjúság, nincs meg a jogosultsága-értelme." (1941. július 18. - DIM) - A hangok lázadásáról Juhász Géza írt kritikát a Tiszántúl 1941. július 27-i számában. Juhász fölemlíti azt a többször leírt meglátását, hogy Oláht „már a valóság semmiféle eleme nem köti, semmi tapasztalat, semmi hagyomány, szabadon zengi alkotó csöndje látomásait". Néhány részlet kivételével nem tartja jelentősnek Oláh verses elbeszéléseit. ,,[A] mesteri hangszerelés, a lírai részletek kifogyhatatlan szépsége adja Oláh epikájának a fő varázsát. Alakjai [azonban] túlságosan egyvonalúak ahhoz, hogy rajtuk át revelálódhatnék az emberi sors valamilyen titka, - már pedig ilyen kinyilatkoztatás nélkül nincs nagy költői alkotás. De Oláh műveiből mégis sugárzik a nagyság: az élet összes erői egybeáramlanak benne, s hősei sorsa valahol a realitáson túl dől el, túl a kézzelfogható dolgok világán."
