Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)
V. kötet
fogok vakulni. Megvakulás. Borzasztó. Mindig éreztem a közeledtét. Már 1908 táján írtam egy versemben: Szaladok valami nagy fény után, S jön hátam megett szörnyű éjtszakám. 45 Ezeket a sorokat (ápr. 24-én) már nehezen látom írni. Vibrál minden előttem. A leírt betűk egy részét nem látom. Szürkés-fényes köd imbolyog köztem és a tárgyak közt. Néha fehérezüst fény cikázik előttem: a szemem szögletéből indul ki, s borítja be látásmezőmet. A fejem is fáj ilyenkor. A fehér papíron mintha homályos foltok, szürke szivarfüst-felhőcskék imbolyognának. Ha csak jobb szememmel nézek: a betűsorok, a nyomtatottak, görbe, tört sorokká szóródnak, mintha a betördelt nyomdai szedés meggörbülne. Úgy érzem, mintha a recehártyám mezeje nem sima, hanem gyűrött volna, s innen származnának a hullámhegyek, hullámvölgyek. Egyes szavak vége felkunkorodik s a végső betűk eltorzulnak. Az orvos szerint vérzés van a szememben, s a parányi vérzési pontok (1/6 milliméteresek) okozzák ezt a gödrösséget. Antidiabetikus diétával akarják gyógyítani. Keller úr, belgyógyász, mindenképpen ki akar zavarni a bgy. klinikára, ahonnan már egyszer megszöktem. Én semmiképpen nem akarok kimenni. Ekkor megfenyeget: - Emberileg nem tudunk másképp segíteni. Egy hiperintelligens ember (rám mondta ezt) nem látja be, mikor megvakulás fenyegeti, hogy ennyi áldozatot meg kell hoznia. - Kimennék - mondom -, ha állandóan a klinika diétás kosztjával élhetnék. Onnan hordatnám, nem rongy kifőzésből, az eledelemet. - Hja, ezt már nem tudom biztosítani! Óh emberbaráti intézmény, debreceni klinika! Ez az egyetlen lehetőség volna, hogy cukorbajomat lenyomnánk - s pont ezt nem tudja a nagy Gyógyító Intézet biztosítani, holott: semmi fáradságába nem kerülne, hiszen fizetném. Most már aztán várom, míg egészen beesteledik. Leszáll az éj. Vakulj, magyar. Ne láss, Oláh. Igazgatóm, Ur Márton, fennen hirdeti: - O. G. paralitikus! És csakugyan... Ahogy ma, ápr. 29-ikén elmegyek betegszabadságot kérni a tiszti főorvosi hivatalba, a csekklapot (2.50-et) töltöm ki éppen, beszól egy fiatal rendőr őrmester: - Itt van O. G.? - Itt van, mi baj. - Tessék vigyázni, elmebeteg szegény. Lásd a köv. jegyzetet.
