Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

V. kötet

(Ruszinszko) visszacsatolásának manőverét, valahogy elkésett, s a németek megelőztek bennünket, ezért mi magyarok kevesebbet kaptunk, mint kellett volna tőle tudom. (Bátyja vezérkari nyug. tiszt, talán attól hallotta.) Nádasdi minden tanártársunkról tud valami csípőset: elmondja, nem tudom, mi céllal? Talán azért, hogy megírjam, mert hogy őt is szerepeltetem az Álmodó magyarok c. regényemben, mint Debrecen legrosszabb nyelvű emberét. - Nekem nincs más társaságom, mint a tanártársaim köre; amit hallok, pletykát és takart igazságot: csak tőlük tudom. A r. kat. vallástanár, mikor kérdezte: van-e társaságom s azt mondtam neki: senki! - elképedve nézett rám: - Mindig otthon ül? - Mindig. Télen otthon a szobámban, nyáron kint a Nagyerdőn. - Hallatlan. Borzasztó. - Bizony, én ültem életemben legtöbbet, mint az élet rabja. Már hatvanadik éve ülök. Meg is viselt ez a szörnyű magánosság. Belőle támadt betegségem, az emberkerülés, ha ugyan nem a betegségem következménye. Nincs jóformán senkim, akivel magamhoz való gondolatot cseréljek. Bánattal élek, magamat eszem. Sem nők, sem férfiak. A vascsillag is szétporlik egyedül való kerengésében. Hát én, kis portömeg. Különben döbbenve riadok rá életem végén, hogy lelkem állapota teljesen olyan, mint az apámé. Az is örökké gyanakodott, nem hitt senkinek, vergődésében magával együtt marcangolta családját. Szakasztott mása vagyok e tekintetben. Örökölt lelki betegségemből fakad minden kiállhatatlanságom, gyöngeségem, ellenmondásos karakterem és magamat kínzó nyavalyám. Kár bántani érte, akaratomon kívül hordom őket magamban. De ez buzogtatja érzéseim és hangulataim gőzölgő hőforrását, ez izzasztja öldöklő képzeletem északi fénytüzeit. Ami az emberben titokzatos nyomorúság: az a művészben a szárnyas, elragadó erő. Démoni van bennem, van a műveimben. Apám emberi voltából szállt belém. Sokan csodálkoznak, hogy értelmi síkban milyen józan, s ha szabad mondanom: milyen okos vagyok. Ellenben hangulati és érzelmi és fantáziabeli valóm mennyire megdöbbentő és milyen érthetetlen. Ha elemezem magamat: apámhoz jutok. Anyám csak a tépelődő zártságot és hallgatag nemességet hagyta reám. Nem vagyunk felelősek magunkért. Zavart riadozásaimban már 1935-ben megírt végrendeletemet elküldtem Baja Mihály barátomnak. (Papp István tanártársamnak is adtam át egy rendelkező levelet - ha leütnek vagy összerogyom, legyen valaki mégis, aki elsepri utánam a