Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

IV. kötet

Január 2-án, szombat délben, tizenkét óra előtt belebben hozzám kedves szőke modellem: Rózsa, egykori tanítványom, nem régen még menyasszonyjelöltem, akiről éppen a múlt év nyarán mondtam le egy roppant őszinte levélben. Leányom lehetne, túlságosan fiatal és szép hozzám. Olyan hatása van reám, mintha mindenki jogot formálna rá. Most még lehet leány... de ha véletlenül a feleségem volna! - Ah. (...) A múlt szeptemberben száz pengőt kért tőlem kölcsön, valami nyomdatartozása van. Akkor megmutattam neki a nyert 100 aranyomból még meglevő 25 aranyomat. Sárga láng csillant kék szemében, mikor tréfásan azt mondtam neki, hogy ez mind az övé lesz. (Magamban ezekkel a szavakkal párhuzamosan azt gondoltam: ha huszonötször ideadod magadat.) Most a lány rátereli a beszédet aranyaimra. És dévajkodva kéri az elsőt. Majd mondom neki; de hangtalanul megint azt gondolom vele: majd ha ideadod magadat. Aranyat húsért, nem vasért. Kedvesen, pajtási módra elbeszélgetünk. Azonban a nő reális: nemcsak a purparlé esztétikai gyönyörűsége köti le nálam, más is. Ekkor még nem remélem, de hamar igazolja kis látogatóm. Megdicsérem üde, kedves arcát, mert az; megdicsérem pompás színérzékét, ahogyan összeválogatja ruháit - milyen remek festő, kolorista lett belőle. Azután a blúzának kigombolom a nyakát, lenézek a mellére, de nem látom jól a ki nem gombolható blúz miatt. Mondom: vesse le. Nem lehet, mondja. Bújjon ki belőle, lelkesítem. Ekkor feláll, s egy kis csinált szabadkozás után kibújik belőle. (...) Bámulom, forgatom, nézem, falom remek fehér tagjait. Mint egy gyermek. Nem, mint egy angyal. Vagy tündér. Az én halhatatlan modellem. Kész lett volna magát ideadni, hiszen ott állt és várta a következőket vetett ágyam mellett. De bennem volt valami kutya kemény puritán makacsság: most itt vagy a kezemben, kinyitva a legutolsó titkos fiókodig, mégsem rohanlak meg, nem veszlek birtokomba, nem borulok rád, csak nézlek, csak csodállak, nehezen szedve bizony a lélegzetet. (...) Felülkerekedtem az észbontó szépségű leányon! Legyőztem a leghatalmasabb ösztönt. Legyőztem magamat! - Ne hidd, hálás utókor, ne hidd! Nem önszántamból voltam önmegtartóztató. Ezekben a napokban sebet kaptam egy más szerelmi rohamban (...) Azért hagytam érintetlenül Rózsa remek, habos testét az istenek asztalán. Hahaha! Ilyen volt az én szerencsém világéletemben. Ha volt mivel, nem volt kivel. Ha volt kivel, nem volt mivel. Megint kivágott közülünk egyet a halál. Március 8-án, vasárnap du. 3 óra tájban, Madai Gyula Bokréta-beli barátomat agyvérzés érte képviselői beszámoló beszéde közben, Balmazújvároson. Leszé-