Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

IV. kötet

látogassam meg a lakásán, Pacsirta utca 38. Miért? Mit akar? - Hadd legyen neki is emléke ott rólam, mint nekem itt. - Micsoda emlékem van nekem róla? - Hát mikor ott állott, Éva, a kandalló mellett, s én jöttem befelé... Jaj, vagy úgy. Na, én nem akarom, hogy ilyen emlékei legyenek rólam. Addig-meddig csűrjük-csavarjuk a szót, hogy egyszer csak... No de ez úgysem érdekel senkit. ígéri, hogy minden héten eljön. Kezdek félni tőle. Az asszony nekem mindig bajt jelentett. Mit akar a sors velem 55 éves koromban? írtam róla verset.

241 Hogy kunyorálja! De nem adom oda neki. Nem vagyok vele tisztában. Besodort veréb. Ha megmelegszik: szemetel. Ki az ablakot - huss, az utcára megint! A szél sodorta be hozzám. A novemberi szél. Aha. Verhaeren. A novemberi szél.

242 * Tisza István egyik unokája, Tisza József, a 20 éves magyarok nevében elolvasta kéziratban Széchenyiről szóló drámámat, a Magyar Tragédiát, és igen egészséges kritikai megjegyzéseket tett rá. Herczeg Ferencet detronizálja, nem elég magyar neki és a 20 éves magyaroknak; ellenben dicséri az én magyarságomat, nyelvben és fölfogásban. - Helyes a bőgés, kis oroszlánkölyök. Ez a kis gróf igen tehetséges fiú, pompás novellákat, verseket, drámákat ír. Szeretném egészen ráterelni az irodalomra: ne csak a három báró arisztokrata alakja díszítse irodalmunkat, hanem egy Tisza grófé is. Ennek a kis Tisza Józsefnek a nevelője, Barra György, tanártársam; ő a híd köztünk. Találkozni személyesen nem találkozunk: levélben intézzük el a mondanivalónkat. A minap meglepett egy parasztember. Horváth Lajos, dancsházai földművelő, ötvenéves. Éppen ebédeltem, mikor bekopogott. Mindenáron látni akart, mert a legtöbb könyvemet ismeri, sokat meg is vett belőlük; s a Szabó Dezső tavalyi kis füzetében rólam is van valami. „Hadd lássam már, milyen ember ez az O. G." Megnézett. És hamarosan, kutyafuttában, felolvasta két kis versét, a zsebéből előrántott zsíros noteszéből. Jó vers, mind a kettő. A formája ügyes és modern, nem népi forma. „Nagyon szeretem Adyt" - mondja. Szeretné megvenni a kötetét, de nincs rá 5 pengője. Sokat szeretett volna velem beszélni, különösen a verseit rendre bemutatni, de én kettévágtam a lobogóját, hirtelen dedikáltam neki Két testvér regényemet, s a kezébe nyomtam. Mehetsz, komám, engem vár a leves. Még hadarva mondott valamit Szabó Pálról, a regényíró parasztról, és Sinka Istvánról, a versíró szolgalegényről. Olvassa, járatja Németh László folyóiratát, a Tanút. Dicséri. Ez nagyon meglepett. Hiszen nehéz, tudományos cikkekkel van tele. - Remek alkotás a magyar paraszt. Igazán a legjobbat onnan, tőle várhatjuk. Horváth uram azután ellépett. Megígérte, hogy még úgyis fölkeres. 241 A kis kalandor. Mj.: Oláh 1937. 242 Émile Verhaeren: A szél.