Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

IV. kötet

Fényes Jenő, az ügyvédem, mindent elkövet, hogy a nőt megpuhítsa. Az ügyvédje tartja benne a lelket. Azt hallom, roppant ideges; alig bírja már az iramot. Közben a főtárgyalás napját is kitűzték: december 22-én lesz, karácsony előtt pár nappal. Na, szépen megyünk a Szeretet nagy ünnepének. Daán I. katolikus. A vádiratban letagadja, hogy valaha találkoztunk. Én eskü alatt való kihallgatását akkor, mint a magaméban. A Daán Ilona név, ahogy előttem állt: kilenc betűjével, kilenc betűt jelentett akkor nekem, s minthogy a betűk rendben voltak: mentem tovább. A Daán Ilona név - amelyet ma is szép, művészi névnek tartok -, akkor, a korrigáláskor, a munka lázában és hajrájában: éppen olyan magam alkotta névvé vált, mint a kötetben lévő többi név. (...) Mikor a bajt mások észrevették: a könyv már akkor a könyvkereskedésben volt." Mindezek mellett ,,[a] valódi névnek egy költői munkában bennmaradását [más] lélektani okok is magyarázzák. Az író szinte a maga »epikai hitelet« akarja vele tudattalanul is alátámasztani." - Érdemes idézni Oláh egy másik, A költő tragikuma című jegyzetéből is, amelyből még egyértelműbben derül ki, hogy noha a művészetet a valóság tükrének látta, de egyben különálló, mindentől független autonóm világnak is: „Almomból felvágott a valóság - felébredtem. Borzalmas ez az ébredés. Én, az író, az álmok és ideálok fölszentelt embere: vétettem akaratlanul a lovagi törvények ellen: nekem Nőt, Istent és Hazát kell imádnom - és megbántottam a Szentháromság közül egyet: a Nőt - a Nőt, aki édesanyánk, aki hitvesünk, aki leányunk is lehet. Nekem kellene kiállanom minden tiszta, hű és jó Asszony, Leány mellett - és éppen az én dalom fröccsent sarat egy Nő homlokára. Hát érthető ez? Hát józan ész műve ez? Nem vagyok-e tízszerte bűnösebb, mint egy közönséges ember, akit indulata, heve ragadott gondatlanságra, hibára, vétekre? Érzem azt a roppant felelősséget, amely erkölcsi tekintetben a lelkemre nehezül, mert nemcsak polgár, nemcsak köztisztviselő, hanem ezeknél sokkal több: költő is vagyok. Ha a költő botlik: az embereknek nemcsak önmagukba vetett hite rendül meg, hanem annak a valóság fölé emelt szent birodalomnak, költői igazságszolgáltatás hazájának a fundamentuma is szétszakad. Ha nincs hitünk már az ideákban: céltalan és értelmetlen az élet, mert nincs remény, hogy küzdelmünk pályabért, igaztalan szenvedéseink igazságot nyerjenek. Nőt sértettem, mert tükre volt lelkem és szavam a rám vetülő valóságnak. - Tragikus helyzetbe sodródtam: az erkölcsöt akartam a szépség formájában, a költészet lobogója alatt szolgálni, s míg ösztönösen ezt tettem: akaratlan belebotlottam a vas Törvények dróthálózatába. Jól tettem, hiszen a bűnre kiáltottam rá versemben, és eközben hibába estem, sőt a Jog rideg szeme azt erősíti: bűnbe! A Scyllába esik, aki a Charybdist ki akarja kerülni. - Akár balra vágok, akár jobbra sújtok: mindenképpen rajtam az átok. Középutat, kimentő ösvényt találni nem lehet. Sőt azt rebesgetik: nem is szabad. Ha ezt beismerem: önmagam ítéltem el legcsúfosabban magamat. Csakhogy - a törvény megállapíttatott, előre kiöntött vasformája nem minden életdiktálta esetre illik. (...) Mi vagyok én? A világ visszaverő tükre, amely szépít, átalakít, összesűrít és színes köddel von be minden képet. Ha az emberek, s ha az ítélők, ha a Törvények nem értik, vagy nem akarják megérteni, hogy az író, a költő, az igazán művész egészen másért ír le egy szót, másért állítja meg a viharzó életnek egy-egy különös, megkapó vagy megdöbbentő jelenetét, mint más ember, akkor nekem veszett az ügyem. Ha nem tudom megértetni vagy megsejtetni sem, hogy itt rendkívüli, ritka esetről van szó, amelynél ezer imponderábiliát kellene mérlegelni a lelkek minden labirintusában eltévelyedés nélkül biztos szemmel és nem botló lábbal haladó és értékelő bírónak: akkor engemet is a tömegesettel bélyeges szenvedő, botló vagy tévedő vagy bűnöző embernek vesznek és gépiesen húzzák rám a paragrafust, mint a tomboló bolondra a kényszerzubbonyt. A kényszerzubbony alakja, célja egy: megfékezni a megfékezhetetlent.