Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

IV. kötet

De újat, jobbat megteremteni? Ki épít, míg én vállal emelek, Hogy falak, gátak, utak legyenek? Hogy élj, haladj, koldus büszke fajom, És tégy e szóval végre: akarom! Kit sors ne tudjon meghajlítani: Alkoss! s azt tudjad meg is tartani. Ne légy szolgák közt hitvány szolga nép, Kolduskoncon, múltatlan söpredék. S ha élni nem tudsz, nincs hozzá erőd: Legyen a koldusrongyod szemfedőd. S ha múltadért lelked már nem sajog: Pusztulj a földről, légy elátkozott!" - Úgy-e: így erezel? Érdekes: hogyan tükröződöm egy kortársam lelkében. Azt írja tovább (a tolvaj kapitány!): Soha nem láttalak! Hogy nem kilincselsz s nem bókol fejed, És mocsoktalan két erős kezed, S hogy nézésedben tiszta fény ragyog: Benne él lelked, derűd, haragod. A díjad nem volt soha talmi bér, Sem olimposzi takarmányokér Nem izzadt meg nagy sima homlokod, Senki fiát nem bókolod. Ős paraszterő száguld véreden, A földszagú, mely ernyedt nem leszen. Ha kell: hiszel pogány oltárokat, Azon fehérlő égő áldozat... S ha vértől, dactól megmosod kezed, Utad pihenni már hazavezet: Hideg két szemed gyermekké leszen, Egy-egy emléken, rejtett könnyesen. Ha emlékeid mind előhozod: Lelked, mint eolhárfa, úgy zokog. stb. Valószínű: a Két testvér regényemben levő fényképemet érti.