Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

I. kötet

megelevenülni. Az országos Csokonai-ünnep alkalmával, május 20-án újra színre került abban az ó, lovagvárszerű teremben; a legelitebb társaság hallgatta végig: Magyarország szellemi arisztokráciája, tudósok, költők. Ekkor arattam legszebb diadalomat, mert az összesereglett kiküldöttek felállva tapsoltak lámpák elébe. Boldog zavarral hajlongottam a tekintetes, nagyságos, méltóságos rendek előtt, mint szerző és rendező egy személyben. (...) Haj, milyen rugó volt ez a diadal! Egyszerre színdarab-témák rajzottak össze a fejemben, s megtudtam volna írni egy ültömben egy háromfelvonásos játékot. De erővel be kellett dugnom a buzogó forrást, mert utolsó tanári vizsgám, a pedagógiai-filozófiai, még hátra volt, s ebben az évben le kellett zárnom. Egész napomat a kenyérkereset foglalta el; gyakorló tanár és könyvtártiszt voltam, két úr szolgája, egy fizetésért, 1600 koronáért. Csak az estékből és éjszakákból lophattam magamnak valamit. Hányféle munkát végeztem! írtam Sámson jambusait, egy vígjátékon is pepecseltem, verseket vágtam, filozófusokba merültem le szinte megfulladásig; a pedagógia világtörténetével etettem mérhetetlen szomjú lelkemet; valami ködös filozófiai rendszeren tépelődtem, amelynek az újabban olyan hírhedt olasz „sacro egoismo" lett volna a forgató tengelye, talán Stirner hatása alatt.

70 Emellett dühös levelezésben álltam Magyarország valamennyi fiatal óriásával.

71 Lángoltam, a szó 70 Max Stirner német filozófus az Egyetlen és az ő tulajdona (1844) c. munkájában az individualizmus teljesen egoista felfogását hirdette. Gondolatai nagy hatással voltak Oláhra: „Azt hiszem, az embert nem is a munka jelöli, amit életében kigyöngyöz magából, hanem az a kimondhatatlan kincs, amit lelke bányájában rejteget, s ami mindenkire másra elveszett - csak önmaga csodálja, önlelkének befelé fordított szemével. Nem bánom én, akármi lesz a sorsom; de azt tudom, hogy volt idő, mikor az örökkévaló Istent, mint atomaimban szétosztott megmagyarázhatatlanságot: éreztem magamban! Vájjon hányan érzik ezt? íme, így tanultam meg lassanként, hogy tulajdonképpen Minden: Én vagyok! Én vagyok a mindenség. Magamban látok és érzek és tudok mindent. Ha Én harmóniában vagyok: csillagosán ragyogó az ég felettem, habár mások villamosnak látják is. Az Egyéniségnek szeretnék templomot emelni és imádtatni a nem Egyéniségekkel. Szeretném, ha megtisztelnék ezt a fogalmat azzal, hogy nyelvünk betűiben nagy betűvel jelölnénk: Én." (O. G. Madai Gyulához, 1904. aug. 11. - DIM) 71 Oláh levelezése alapján könnyen felderíthető, kiket is tekintett Magyarország fiatal óriásainak. „Melegen üdvözöl az ifjú Magyarország: Endrődi, Kosztolányi, Mohácsi, Madai, Babits, Márkus, Farkas stb." (Juhász Gyula O. G.-hoz, 1905. szept. 15. - DIM) - Endrődi Béla (1886-1956): E. Sándor fia, költő; Farkas László (? - ?): a későbbi Táltos könyvkiadó alapítója; Márkus László (1882-1948): író rendező, kritikus; Mohácsi Jenő (1886-1944): költő, író, műfordító. - 1905 szeptemberében alapítótagnak hívták a Kosztolányi, Mohácsi Jenő és mások által szervezett Komjáthy Jenő Társaságba. Oláh örömmel fogadta a meghívást. (Kunszery Gyula: „A tűz fiai". ItK 1967. 2. 201-204.) - A kapcsolatot elsősorban Juhász Gyulán keresztül tartotta az „ifjú Magyarország" tagjaival, hisz már ekkor is a magányt szerette: „Rousseauként a magány s természet ölébe heverve / Üdvözlégy Gábor, vén szepesi remete!" (Juhász Gyula O. G.-hoz, 1904. júl. 10. - vö. Péter 1962, 84.) - Oláh szerint e fiatal írókat elsősorban magyarságuk kell, hogy összekösse: „Tudod, mit akarok én (...) Magyar lelkek barátságát! Amit már a Bokrétával megkezdtem. Ha az ildomtalan zsidóság tudja egymást támogatni, egymás hirét kürtölni: Isten-Jehova úgy segéljen: a magyar is tudja!" (O. G. Juhász Gyulához, 1905. jún. 26. előtt - DIM - vö. Péter 1962, 89.)