Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

IV. kötet

alatt vagy fölött, ott lappang kiírhatatlanul az elbeszélő, az epikai elem, most ez tört napvilágra, ez kért hangot, formát. Ez az év különben is emberi alakok megformálásának az éve; nemcsak a magam egyéni hangját szeretem hallani, hanem a másokét is. Egész csinos kötetre való elbeszélő versanyagom halmozódott össze, most az ősz folyamán, betegszabadságom idején. Jó volna kiadatni, csak volna rá kiadóm. De ez a korszak: a detektív és Wells-féle kalandos regények kora; kit érdekel ma a debreceni parasztnép élete? Pedig hát... Ha egyszer felhúzom a zsilipet érzéseim és gondolataim vagy témáim árja előtt: szinte feltarthatatlan zubog a szabad utat tört folyam. Most is, hat hónap óta, szakadatlan ömlik lelkemből a versek, színdarabok, novellák, költői elbeszélések áradata. December folyamán írtam meg egy jó kétezer soros költeményt: Az Átok családot.

142 A magyarság tragédiája zúg benne. Testvérek egymásra törő vak gyűlölete, turáni átok... Azután: zsidókérdés, ez az örök tengeri kígyója szerencsétlen társadalmi zajongásainknak. Azután: a nemzetiségek kérdése; az idegen-imádat (Szent István Admonitiói

143 óta szinte kötelező nemzeti bódulat!); a saját fajtánk lekicsinylése és semmibevevése. Azután: a parasztnép áldatlan sorsa a „történelmi" nemesség életén kívül; vad, Dózsa-féle lázadások. Es végül: a posványból való kikecmergés, a mindenre jó és mindenható parasztság révén. - Tömören mondom el mondanivalóimat, mégis egész kis eposz gömbölyödött belőle. A jambusos sorok, bár keresztrímesek, elég könnyűséggel gördülnek a ceruzám alól. Szeretem a versbe kényszerített gondolatokat és képeket, mert szinte kovácsolt, kemény formát lehet neki adni. Szeretem a magyar nyelvet mindenféle hangban, formában és színben. Ez a versem olyan barna-tónusú, mint a televény magyar föld. A zsidó Gold Lea lányalakja ragyog ki belőle színesen, keletien, mint a homokba ejtett lila ametiszt. Az ilyen kontrasztokat nagyon szeretem. Különben is csupa ellentétes elemekből szőttem össze ezt a verset. Tudom: régóta a Kisfaludy Társaságban és az Akadémiában volna a helyem, ha Aranyt és Madáchot veszem fokmérőnek írói érzékem megállapításánál. Azt is tudom: nem fogok bejutni egyikbe sem, soha. Igaz, nem is törekszem. De egyre hallom, évek óta, így december havában, hogy megint szóba jött a nevem, megint elejtettek, megint akartak, s megint nem akarnak. Messze vagyok Pesttől, könnyű ráncigálni még el nem vedlett bőrömet. De mit várjak én a múmiaszerü vén rozmártól: Berzeviczy Alberttől, aki érthetetlen konoksággal kapaszkodik csaknem minden pesti irodalmi társaság elnöki székébe? Talán tudja, hogyha élete bealkonyul: pusztán ezek az elnöki méltóságok tartják fönn a nevét? - Talán ezek sem. 142 Mj.: Oláh 1933. 143 Intelmek.