Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

IV. kötet

humorral kell földolgozni. A legpompásabb magyar történeti vígjátékot lehetne kikanyarítani belőle; olyasformát, mint a Shakespeare Makrancos hölgye. Én ma­gam is nagy kedvet érzenékrá (...) A címét már ki is cirkalmaztam: A vasba öltözött asszony. * A legborzasztóbb testi kínok között írtam meg nyolc nap alatt A vasba öltözött asszonyt. Középfülgyulladásom oly vadul meggyötört ezekben a napokban, hogy kilenc egymásután következő éjszaka nem bírtam egy percet aludni. Fetrenget­tem, vergődtem. Ilyen diszpozícióban öntöttem formába ezt a történeti vígjátéko­mat. Halvány sejtelmem sincs: milyen mértékben sikerült, mennyire víg és mennyire játék. A téma csodálatos frissnek tetszett az Arany János verse után. Úgy rémlik, a Murány ostroma eredetileg színdarabnak volt szánva vagy tervezve; még azt is föl merem tenni: Arany megírta drámai formában s azután öntötte verssé. Egy áruló helye pattantotta bennem ezt a gondolatot: a IV. szakaszban, mikor a „fekete szo­bát" leírja, ezt mondja Arany, „Ajtaja kettő van: közepén és balra." Ez a két szó: közepén és balra, teljesen színpadi díszletet rejt magában, mert a közép és bal kifeje­zés nem képzelhető el másképpen, csak a színpaddal szemközt állva. A színpad három oldalról zárt volta érteti meg a középet; Arany itt színpadot látott, esetleg színpadra írt. Ezenkívül feltűnő: mennyire lelki rajz az egész költemény. Milyen kevés a külső leírás, a környezetrajz. (...) A balladáin kívül nincs Aranynak epikai kisebb költeménye, mely belsőleg is annyira dráma volna, mint ez. Érdemes volna kutatni: nem maradt-e valami jele annak, hogy Arany színpadra szánta a Gyön­gyösi elavulhatatlan témáját. ­Ha igen: egyetértünk az öregúrral, mert én pompás darabot láttam meg az ő kis eposzában. Ki is bontottam a nem neki való formából, s a saját ruhájába öltöztet­tem. Kár, hogy életem egyik legnyomorúságosabb hangulatában történt ez az átöl­töztetés. De ha sikerült benne valami, Aranynak köszönhetem. Tegnap megrémültem. Eszembe vágódott, hogy 52 éves vagyok. Balzac 50 éves korában halott, s kész a 97 vagy hány regénye. Húsz év alatt írta; minden évre esett vagy 5 kötet. Milyen teknősbéka-tempóban haladok én hozzá képest. Nagy regényciklusomat, a Magyarokat, nem tudtam befejezni. Dante, Michelangelo, Bee­thoven: kész; de hol van magyar történelmi tragédiáim óriás triptichona, amelyből csak a Nehéz idők és a Magyarka gyászban ül készült el. Hol van az a hét szimbolikus drámám, amelyet a Szerelemről, Barátságról, Dicsőségről, Önfeláldozásról, Gyű­löletről, Bosszúról és Meghasonlásról akartam írni? Verses eposzom is abbama­radt; az új kor emberéről, jobban mondva a jövő magyarjáról szólana; bevezető része az Urak és szolgák. Hát a Pokol c. verses ciklusom kiegészítő két része: a Paradicsom és a Föld? Ezek is kalamárisomba fulladtak. Lírai verseim nagy soroza­ta sincs kész; hiszen az öregkor közelgő dalai, ki tudja, megérkeznek-e hozzám?

Next

/
Thumbnails
Contents