Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)
IV. kötet
nem az egész nemzetet védi, s éppen nem a nemzet gerincét védi, hanem ideigóráig uralkodó politikai pártot. Ez pedig igen komoly baj volna. Ez volna igazán „hivatalos izgatás" minden nemesebb gondolkozó és magasabb szempontokból mérlegelő, s ítélő lélek előtt. De mégsem mondhatom, hogy teljesen elhagyott az Isten. Mert egyik püspöke, Baltazár Dezső, mellém állott és fölemelte szavát az érdekemben, Zsitvay igazságügy-miniszternél. A Baltazár szép és férfias közbelépésének köszönhetem, hogy véget vetettek ennek a pár hónapos, szégyenletes zaklatásnak. Zsitvay beszüntette ellenem indított eljárását. (A Bt. lOl.-ának 1. pontja alapján: ti. Pokol c. könyvem tartalma nem meríti ki a bűn fogalmát. Úgy-e, milyen szép és mennyire jogászi?) Másodszor kerültem ki a vetett tőrt. Ez volt a legszégyenletesebb, mert a magyarságomat vonta kétségbe. Ez a jó hír 1932. május 13-án ért hozzám. Föllélegzettem; s egy pár hű emberem örült. Már június 5-én megint majdnem izgatás bűnébe estem. Ekkor adattam elő reálista diákjaimmal az iskolánk cserkesz-bemutatóján Élők és halottak című verses dramolettemet 135 , amelyben szavalókórus is szerepel. Irredenta munka. A militaristák és pacifisták vannak benne szembeállítva, Fazekas főhadnagy és Csokonai poéta halott szellem személyében; hogy azután a két szélsőséges fölfogás közt megvillantsam a középutat, amelyet az élőknek követniük kell. A Csokonai szájába olyan antimilitáris szólamokat adtam, hogy az ünnepélyünkön jelenlevő Vályi Nagy tábornok kékült-zöldült belé. Szerencsére végighallgatta az egészet, s így a befejező rész megnyugtató csatás lelkesítője elmosta a középső rész hátborzongató vitáját. A fiúk, az előadók, bár negyedik osztályosok, 14-15 éves fiúk voltak: pompás készséggel állottak szolgálatomba. Különösen a Csokonai személyesítője állott feladatának magaslatán, ahogy mondani szokás. Kaptak is jó munkájukért tőlem egy-egy „őszibarackot" és finom cukrot. Májusban megjelent Költők és írók című könyvem, 500 példányban, a magam kiadásaként. 1200 pengőmbe került. A rávaló pénzt lakáspénzemből rakom össze negyedévenként. A pesti kiadók minden felajánlott kéziratomat visszaküldik; teljesen el vagyok vágva az ún. irodalmi élettől. Könyveimet nem veszi senki; a debreceniek sem. A Pokolból egy év alatt talán ötven-hatvan darabot tudtam eladni, a többit elosztogatom, ingyen. - Ennek a tanulmánykötetemnek is ez lesz a sorsa. Szomorú idők, kemény napok. De én még keményebb vagyok: nem hallgatok el, míg csak lehelni tudok. Énekelek. (...) 135 Kis színmű.
