Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

IV. kötet

gyok, mert magyar bíróság ítélkezik fölöttem: állítólag a magyarság és a magyar állam ellen elkövetett izgatás bűnében. Honnan vegyek erőt már a kezdet ilyen gyászos szégyenében? Honnan vennék, ha nem magamból és igazamból? Éppen nemzetemmel való összeforrottságom, sőt egyvoltom igazságából. Csakugyan innen merítek erőt. Mert képtelenség az, hogy a szájunk önnön kezünket marja meg, ha csak veszettek vagy eszeveszettek nem vagyunk. De akármilyen tébolyító fergetegben forgatott, tört és bódított is bennünket a világháború - mert ez a jelenet még a világháborúhoz tartozik, annak a mérges uszálya -: hiszem, hogy még nem vesztettük el az eszünket végképpen. A Szépségben ugyan már nincs hitünk; a Jóságot nem ismerjük, kihullott a szívünkből, mint rongyos tárcából a nemes arany; az Igazságot pedig, a szentet és egyetlent, annyiféleképpen magyarázzuk, alkalmazzuk, ahányan vagyunk. - Ebben a bomlott idegzetű korban én még merem hirdetni, hogy: egy veszni indult nemzetet sem a fegyver, sem a jogérzet, sem az állami rend, sem a társadalom összefogása vissza nem ránthat a végső bukásból, ha egy erő hiányzik: az irodalom. írók, költők nélkül nincs nemzet, sem angol, sem orosz, se magyar. Ha a magyar ügyészség újabban a legnemesebb vadakra, művészekre vadászik: akkor saját népének szegődik önmagafeltolta hóhérául. Mert a művészekben védeni kellene a fajta, a nemzet lelkét, nem pedig vadászni. Az ügyészség szavakat és kifejezéseket támad Pokol című verseskönyvemben. Hogy én brigantinák gyalázom az Államot. „S mit a család, két szív szakadva termel: learatja brigánti-mód az Állam: fiúkat vágóhídra visz, s vértől dagad a csermely; a lányokkal hazárdol zabolátlan." Mi az brigánti? A lexikonban ezt olvasom: „nyugtalankodó, pártütő, továbbá: fosztogató, rabló. Amilyen pl. Itáliában Fra Diavolo." Én az államról mondom, nem a magyar államról, hogy brigánti módra bánik a családdal. Magam szemével láttam ezt az elviharzott világháborúban. A szegény fiúkat az iskola padjából vitte vágóhídra. Ölni és öletni. A családokat kirabolta, kifosztotta. A leányokat belekergette a férfiatlanná vált élet beteg erkölcstelenségébe. A háború óta más a szemérem, más a szüzesség, más a szerelem és más a házasság fogalma, mint 1914 előtt volt. A költő ezt látja, mert szeme van, és visszaveri képekben, mint a tükör az előtte álló arcot, alakot. Az állam irtózatos bűnéért én vagyok a bűnös, a jámbor és szörnyülködő egyén? Európa beteg, mert betegek az államai. Ha az állam beteg: nem egészséges az államok alapja, a család sem. Azt írom a családról: „Ez átkozott szerződést - Nietzsche mondta - bolond fővel kötik az emberek." Az ügyészség nekem, az én rovásomra húzta alá az átkozott és bolond szavakat, mintha én gyaláznám a házasság szentségét és nem Nietzsche. Holott ez a mondatom Nietzsche-idézet. Ami ez után következik „A család pokla" versemben, az mind ennek a nietzschei gondolatnak a továbbvivése és Schopenhauer tanításával való kibővítése. A férfi poligám, a nő monogám. Igenis, így van. Ezt sem én találtam ki: a korom élő és véres példákkal ordítja a tudatomba, lehetetlen észre nem vennem. Ha valaki fölötte áll az uniformizált államnak és társadalomnak, akkor éppen a költő az. Nem sorozom maga-