Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

IV. kötet

Voinovich Gézának még a múlt év nyarán vagy őszén elküldtem Széchenyi alkonya c. drámámat: közölje a Budapesti Szemlében. Elolvassa, jónak találja, s újra írja, hogy közli. És most, a februári számban, csakugyan ott díszeleg a darabom, az Akadémia zártkörű exkluzív folyóiratában. Akármennyit ér: egy érdeme van, ez a Széchenyiről szóló legelső magyar dráma, nem a Herczeg F. Híd-]a. Én még 1917-ben írtam meg az első formájában, sok kézen megfordult, Erdélyt is bejárta, mindenki dicsérte, aki olvasta, de a Nemzeti Színházzal nem tudtam előadatni. A múlt nyáron új alakba öntöttem: egyfolytában pereg le az egész, forgószínpadra szánva. Nem tudom, ki adja elő legelőször, mikor és hol. A Bp. Sz. múzeumában elég becsületesen el van temetve. Sebaj. Megírtam. Ez elég nekem. Sőt - még 200 pengőt is kaptam érte, ebben a szűkmarkú világban. Azt hiszem: az én Széchenyim magyarabb, nagyobb és tragikusabb, mint a nagy svábé. Voinovichnak különösen a beszédmódja tetszik: egészen Széchenyies. Ha pedig hű a szó: akkor hű a lélek is. * Pokol című új kötetem nagy port vert föl Pesten. A Pesti Napló csillagos cikkírója (Szabó László)

128 azt mondja: ha franciául vagy angolul írnék így, mint magyarul, világhírű költő volnék. Remélem is. - De sajátságos: a Nobel-díjat milyen kis nemzetek kis írói megkapták, pl. lengyelek, svédek. A magyar irodalom olyan semmiség, hogy Stockholmig sem látszik? Ez nem az én morfondírozásom: a Szabó cikkében bujkál ez a keserűség is.

129 A verseim jók, tudom. A prózám se kutya. Még Babits Mihály is elismeri, hogy igazán szép, ez is, az is. Igen ám, de a magyarok nem adnak érte pénzt. Négy-öt hónap alatt nem bírtam eladni belőle ötven példánynál többet. Ötszázban nyomattam. 1200 pengőmbe került; az a 100 arany, amit Pokol versemmel nyertem, ráment. Nem baj. Legalább az irodalomtörténet elkönyveli. Kéky Lajos barátomtól, a Kisfaludy Társaság főtitkárától hallom, hogy az idén szóba került gyűlölt nevem a társaság tagajánló gyűlésén. Négyesy, Horváth János, Szász Károly fejbólogatva helyeseltek; Berzeviczy elnök úrnak csak az a kifo128 Tápay-Szabó László (1874-1941): újságíró, művelődéstörténész, író. 129 Érdekes, hogy Oláh nem reagál a cikk egyik legfontosabb passzusára, mely szerint téves Oláh azon vélekedése, hogy azért nem sikeres író, mert a pesti szerkesztőségek agyonhallgatták: „Igaz, hogy lehet egy könyv körül nagy lármát ütni, ha gyenge is a könyv, de negyedszázados írói pályát pusztán a pajtáskodásra vagy reklámra felépíteni nem lehet." (Pesti Napló, 1931. december 19.)