Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)
IV. kötet
Átveszem. Mi lehet ebben? Ki küldheti. (Remeg a kezem.) Felbontom, az aláírás Hegedűs Gyula alelnök, azután olvasom a szöveget: „Pokol című költeményével körünk száz arannyal díjazott versenypályázatát megnyerte." Éljen! Ez már igen. Huszonöt éves írói pályám egyetlen kiemelkedő mozzanata. Körülbelül ilyen lehetett, mikor Arany János megnyerte a Kisfaludy T. húsz aranyát. Vagy a Nádasdy száz aranyát. Próbáltam egykedvűen venni: eh, mit, megérdemeltem. De bizony a könny csak kigördült szememből. Pont úgy éreztem magamat, mint mikor a nyáron olvastam a hírt, hogy Halassy Olivér, csonkalábú magyar úszó, Párizsban megnyerte az 1500 méteres úszást, a párizsiak szemefénye: Taris előtt. Érzésem tehát nem egészen önző, valahogy a magyarsäg diadalát ünnepelem benne. Száz arany. Ezer pengő! Most, éppen most, a nagy gazdasági leromlás idején. Az Off/ioíz-Kör Halmos Izor-féle verspályázata volt ez. Egy derék zsidó 1000 pengővel jutalmazta egyetlen versemet a 700 közül. Hát nem aranyos dolog ez? Még pedig százaranyos. Másnap olvasom az újságokban: 1600 pályázó közül... A bírálat azt mondja a versemről: „A 100 aranyos első díjat a »Pokol« című drámai költeménynek ítélték oda, amely koncepcióban és terjedelemben egyaránt hatalmas alkotás és benne az emberiség egész tragikomédiája van mesteri formaművészettel visszaadva." Az újságok (a pestiek) megtesznek a debreceni Városi Könyvtár igazgatójának! Azt se tudják, hogy 1905 óta szegény vidéki tanár vagyok. A Pokolt, a Kiáltó szóval egy kötetben, a magam pénzén adtam ki, 1931 novemberében. Visszatér a XVI. század: az író egy személyben nyomdász, könyvkereskedő és kiadó. Sőt: olvasó is. (...) * (...) [a] sánta és púposán nyomorék pesti fiú, Kodolányi János, aki most itt felolvasott az Ady Társaságban, nem mondható eltorzult jellemnek. Sőt. Igen keménykötésű fiú. És pompás tisztasággal ír magyarul. Olyan érdekes volt a felolvasása külsőleg: a kis Kodolányi belesüppedt nyakig a nagy székbe, s mivel a villanykörte pont az orránál égett, nem bírta fáradt szeme a vakító fényt - kezét a szeme fölé emelte védőnek, s úgy olvasott napi fél óráig. Csak vékony szája látszott, egyebe nem. De azért lekötötte a közönséget. Itt járt Erdélyi Jóska is, a kiskanászból lett új költő. Olyan kedves pofa ez a naiv, szinte harmatosán üde parasztkölyök, hogy egyszerre belovagolt a szívembe. Pompás parasztos, legényes hetykeséggel szavalta el három versét. „Még megtanult