Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

IV. kötet

Móricz Zsigmond, itt jártában, egy délelőtt csak betámít a reáliskolába, hozzám, az V. osztályba. Éppen Petőfi és Arany levelezését olvassuk. Éppen azt a levelét Petőfinek, amelyben felsóhajt: hej, ha nekem 700-800 pengőt adna évente a hazám, de meg tudnám mutatni, ki vagyok! Zsiga mosolyog, mert eddig még neki sem adott hazája se 700, se 800 pengőt. Haukland, dán író,

105 itt járt a múltkor Pesten, s azon csodálkozott a legjobban, hogy Móricz Zsigmond nem kap állami ösztöndíjat. - A diákok különben meg voltak hatva, ahogy meglátták a Zsiga bozontos, félig Deák-, félig Arany-fejét. Annyira meghatódtak, hogy alig bírtak szóhoz jutni. Zsiga valószínű a maga kis Nyilas Misijét kereste köztük, de nem találta. Más idők, más emberek. (...) 1931 Édesanyám mondogatta, szegény, hogy 50 éves koráig csak megvan az ember; hanem azután! - Kezdem érezni megállapításának az igazságát. 1931. január 17én betöltöttem 50. évemet; félvállamon 25 év van már... Különös érzés volna, ha utat engednék neki, de nem engedek. Eh, mit, idő nincs, tér nincs, múlás nincs: csak az ember araszolja a végtelent. Nekem pedig nem szabad emberi módra néznem az életemet, még egyéni életemet sem. Vagyunk. Míg vagyunk: mozogjunk; majd ha nem leszünk: lesznek mások, s azok mozgolódnak. - Hogy a hajam kihull? Hogy a fogam kihull? Hogy a kövérségem összeaszik? Hogy a szemem horizontja nem tágul, hanem szűkül? Hogy a vérem nem lobban olyan könnyen, mint húsz évvel ezelőtt? Úristen - olyan nagy baj az? Dehogy. Egyszerűen új fölvonását élem az életemnek, s más a hangulata, más a tempója, más a tartalma, mint az eddigieknek. Fönn a levegőben Zeppelin motorja zúg felettem, hóviharban úszik át Debrecen fölött - minek nézzek én a lábam alá, mikor szebb fölfelé nézni? Hiszen az ember görögül aszthróposz - fölfelé néző. Nagy időket karol át életem: olyan világesemények dübörögtek át rajtunk az utóbbi 30 év alatt, hogy máskor 300 évnek is megfelelne. Szellemem ereje nem hanyatlik. Még mindig bírom az eddigi iramot. Míg van mit mondanom az embereknek, és külön a magyaroknak: addig nem félek. Ha nem lesz már mit mondanom: behunyom a szememet és hallgatok, mint a tyúk, mikor megtojta a maga tojását. Január elején felolvastam a Tisza Tudományos Társaságban, Shakespeare költészete címen. Annak a nagy monográfiámnak mutattam be első fejezetét, amelyet 1916-1917 folyamán írtam Sh-ről, a háború legvadabb éveiben, odakinn a Nagy105 Andreas Elias Haukland (1873-1933): norvég (!) író.