Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

I. kötet

1903-4 Azt hiszem, 1902-ben avattak legénnyé... Egy csodálatos, szép testű, szőke lány. Azt a levertséget, szégyent, szomorúságot, ami szüzességem elvesztésével járt, lehetetlen leírnom, talán el sem hinnék a könnyű lelkiismeretű emberek. Büszkeségem, kiváltságos tisztaságom érzése odalett. Én is csak olyan hitvány vagyok már, mint a többiek. De szenvedélyem, érzékiségem hármas lánggal lobogott, s mivel szégyelltem, titkoltam nemi életemet. Soha nem tudtam társasággal menni ilyes éjjeli kalandra; mindig egyedül, lopva, rettegve osontam egy-egy szokott helyre. (...) Nem bírtam parancsolni vért szagolt érzékeimnek: a szerelem öngyilkos mártírjává jegyzett el az élet, mint a Maupassant rettenetes szerelmeseit. Lesoványodtam, legyengültem, kifakultam. Lappangó láz lepett meg. Hiába dacoltam a körülkerítő betegséggel, levert lábamról. 1903 márciusában kerültem ágyba. Úgy látszik, erősen meghűltem, mert ízületi gyulladást kaptam. Ott fetrengettem 40 fokos lázzal sötét, piszkos kis Váczi utcai lakásomon. (...) Míg egyszer aztán oly rosszul lettem, hogy egy medikus ismerősöm mentőkocsival jött értem, s úgy vittek el, kimeredt félhalottat, a Pál utcai Diákkórházba. Emlékszem, mikor az ágyba letettek, az ottani orvos összenézett az ápolónővel: na, ennek is hamarosan felkötjük az állát. Meggyógyultam. (...) Elhanyagolt bajom szívburokgyulladásba ment át, s ezért féltett a derék kis Ritook dr., a legcsúnyább és legkedvesebb orvos, akit életemben ismertem. (...) Furcsa, de így van, akkor bizonyos romantikus meghatottsággal, sőt büszkeséggel gondoltam rá, istenem, milyen szép betegséget szereztem: szívbajt, a szerelmesek és művészek kiváltságos baját. Még akkor nem tudtam, hogy el vagyok veszve az életnek. Pályámat ez a baj vágta ketté; szerelmeimnek, házasságomnak ez állt útjába. Ez tette gyötrelemmé számomra az éveket. Ez tett idegbeteggé, magam és mások megvetőjévé. Pesszimistává, zárkózottá, elvonulctá, költővé. 1903 tavaszán, májusban, ünnepelte Magyarország a Rákóczi-fölkelés kétszáz éves fordulóját. (...) Költői hírem olyan volt, hogy nem is gondoltak más ódaíróra, mint reám. (...) a jelmezes díszmenetben, amely az Egyetemi Templomból indult ki, s húzódott végig a Kerepesi úton, a Nagy Körútra, le a Royalig, Rákóczi kurucának voltam öltözve (...) Kivont kardom gyönyörűen csillogott-villogott a tavaszi napfényben. Ilyen jelmezben szavaltam el, talán huszonötödik pontképpen, a Royal dísztermében Rákóczi c. versemet; olyan megdöbbentő hangon, hogy a folyosókon kinn pihenő közönség egyszerre betódult. (...) Ez a Rákóczi-vers nagyot rúgott rajtam. Emelt. Hanem az volt a baj, hogy nemsokára Deák Ferencet is ünnepeltük, s az Egyetemi Kör százkoronás díját én nyertem meg, s én szavaltam az egyetem hivatalos ünnepélyén is, valamelyik barátom kölcsönkért szalonkabátjában. A nagyfejűek el voltak ragadtatva; az öreg Vécsey Tamás megölelt, azt hitte, jogász vagyok; Beöthy uramnak is tetszőre rezgett sovány kis feje. Hanem az ifjúság radikálisabb, 48-asabb eleme rám támadt: micsoda