Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

IV. kötet

a betegség, a Halál heroldja. Az elmúlás borzalmát - mert nekem borzalom a testi halál! - a művészet halhatatlannak tetsző csillámával, délibábjával próbálom elködözni. Pedig a betegségekre, a megrázkódtatásokra szükségem van: olyankor szoktak új témák szakadni lelkemben. (Édesanyámnak kellett meghalnia, hogy A táltosfiút megírjam). Nekem a halál a legnagyobb „élmény": az inspirál. Bár sokszor oly tisztán látom a világűrben hömpölygő Föld piciségét, hogy mosolyognom kell istenülő magunk hitetésén. Oly jó volna kirúgni néha lábam alul a Földet, s átszállani valami más régióba. Azért is szeretem nagyon a repülőgépet, mert az valamennyire mégis kiemel a porból. Legalább ideig-óráig/e/ü/ró7 látjuk magunkat. Az én hősöm: a szárnyas ember. 3. Hogy került mégis a konzervatívok közé a Várkonyi irodalomtörténetében? - Egészen rendesen. Várkonyi sokra becsüli bennem a humort s a naiv kedélyt; ez pedig konzervatív jellem az író lelki képén, tehát konzervatívnak lát. Különben soha nem bánom: akármelyik csoportba soroznak, mert tudom, hogy úgy sem odavaló vagyok, jobban mondva: nem csak odavaló vagyok. Néhány szem már észrevette, hogy én többrétegű lelket hömpölygetek magamban; ha őszinte vagyok, pedig más nem lehetek: mindenik réteget föl kell villantanom. (Ezért látnak ingadozónak.) Én nem az egyszínűek csapatába tartozom. Goethe és Arany az ideálom: összefoglalni mindent, ami előttünk volt, s ebből új színeket keverve vinni tovább a költészetet. Mert a toronyépítő is újra kezdheti az oromzatot, sőt a templomot is, de azért csak a földre kell rakni az első sor téglát. És bizony: a legmodernebb vastégla, a beton is a jó, antik és konzervatív földről való. Ellenben érzem magamat olyan újítónak, mint Babits vagy Kosztolányi; csakhogy: a hangom más. Az újítás: a lélekben való mélyreszállás: 1909 táján már ott ástam, ahol ma a legkomolyabban modernek ásnak. Az ezerféle irányzatot formai próbálgatásnak nézem, nem vadít és nem sodor; tudom, hogy minden napnak alkonyat a vége, s minden éjszakára új hajnal percen. 4. Milyen viszonyban volt és van a „Nyugat"-tal? - A Nyugattal, a nyugatosokkal nem tudtam soha összemelegedni, pedig legjobb író barátaim, Tóth Árpád, Móricz Zsigmond, onnan valók. Ennek több oka van. Az egyik vezér, Fenyő Miksa, nagyon otromba módon koppintott az orromra, mikor a jó Rákosi Jenő, akarva, nem akarva, politikából vagy nem politikából, az én nevemet rázta fenyegetve Adyék felé. Ettől fogva úgy néztek rám Fenyőék, mint ellenségre. Pedig soha nem volt eszem ágában sem velük szemben frontot csinálni. Én nem kifelé harcolok, hanem magammal, befelé, s bent az Emberiség átkával, tragédiájával, megkötöttségével. Nekem nincsenek „irodalmi céljaim", tábortoborzás, zászlóbontás, híveket szerzés, diadalra jutás, megkoronáztatás stb. Csak egy a célom: kifejezni magamat annyi színben, annyi formában, amennyi az én lelki tartalmam. A selyemhernyó ösztöne az én ösztönöm: megszőni a selyemgubót magam körül, belefeküdni, belehalni, s egyszer pillangóként újra támadni belőle. A szárnyak: az enyéim! A selyemmel csinálják a kereskedők azt, amit akarnak. Nem gyárak megbízásából dolgozom, ha gyárba jutnak is alkotásaim. Természetesen magamra maradtam, mert senkihez nem csatlakoztam. A Holnap is hívott, Juhász Gyula szép levélben kínálta föl az egyik helyet - nem kellett.