Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)
IV. kötet
Folytatás Szeptember 24-én, a Csokonai Színház megnyitó előadásán, beszédet tartottam Trianon címen. Rákosi Viktor „Elnémult harangok"-ját adták. Rothermere lord nevétől zeng a levegő; beleszőttem ezt a kemény akaratú angolt is a beszédembe. A színház zsúfolásig közönséggel; mikor kilépek a függöny elé, még zsibonganak, veszekednek a karzaton, a hely miatt. Állok némán, míg lassan lecsillapodnak. Akkor belekezdek. Fokozom, fokozom; a legvégén elragad a gyász, a bánat, a lelkesedés, a hit jobb jövőnkben - a mire bevégzem, ez a veszekedős, nyugtalan közönség átalakult, feszülten figyelő és záporozó tapsban kirobbant lelkesedésú tömeggé. Egy emberré tudtam tenni ezt az ezerfejű szörnyeteget. 1 Oh, milyen érdekes! Hogy néz rám a sötét nézőtérről ez a csupa Fej tömeg. Nagyon szeretek így színpadról beszélni. - Az igazgató megölelt, megcsókolt. A felekezetek háborúja dúl szegény, csonka Magyarországon. 1927-ben. Baltazár püspök hiába borotváltatta le kuruc bajuszát, a katolikusok csak nem akarják embernek elismerni sem őt, sem felekezetét. Dezső püspök azután felmegy Horthy kormányzóhoz és panaszkodik neki: milyen pofonokat zendítenek a kálvinis1 „Az erdélyi magyar harangok (...) mind elnémultak! (...) a Királyhágón túl rekedt magyarságot: román állampolgárrá gyúrta egy szörnyű esztendőben a győztes vak Akarat, amit egy sötét szóval így hívunk: Trianon. Igen. Trianon. Háromszor is: nem\ (...) az Elnémult harangok: nemzeti létünknek ezt a végzetes átmenetét kongatja előre a lelkünkben, kongatja vészharang szavával, a közelgő vihart jelző harang síró figyelmeztetésével: Vigyázzatok! ne álmodozzatok! mert elveszünk! [A darab ma] még gyászt jelent, de már büszkeséget is! Az eltemetett Igazság halhatatlanságán érzett büszkeségünket. (...) Mert ez a sejtelem hangján szóló harang azt hirdeti: még élünk! Az eltemetett, a tengerbe süllyedt Erdély még él, még kongatja odalent vészharangjait. A süllyedő hajók utolsó vészjele ez: az S. O. S... Mentsétek meg lelkünket! (...) Ezt is egy angol embernek kell meghallania (...) mentsétek meg a magyarok lelkét! - így kiált Lord Rothermere felrázó szava. (...) nekünk hinnünk kell, hogy a lelkére talált, fáradt Emberiség bár az utolsó percben is: kiszáll mentő hajóival (...) és a tulajdon szent jogán visszaadja nekünk, magyaroknak [Erdélyt]." (Oláh Gábor: Elnémult harangok. 1927. szeptember, kézirat - DIM)
