Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

III. kötet

November 6-án megint itt járt Horthy Miklós kormányzó. A városházán tisztelgő küldöttségek között most is ott voltam a Csokonai Kör képviseletében. Az ismerőseim már ekkorra olvasták a reggeli lapban megjelent versemet: Ki közeleg itt? - amelyben előre királlyá koronázom Horthyt.

272 Akikkel beszéltem: valamennyinek tetszett ez a gondolat, mintha rejtett vágyuknak adtam volna hangot. Nekem gyermekkori álmom: még egyszer magyar születésű királyt látni Szent István trónján. Tudom, hogy a katolikusok izzadnak és áznak ettől a gondolattól mindegy: Magyarország népe, az igazi nép, ezt a reményt melengeti szívén Kossuth Lajos óta. Mindent elkövetek, hogy ismerőseim, barátaim és tanítványaim körében egyre hatalmasabb hullámokat és egyre szélesedő gyűrűket verjen a nemzeti királyság eszméje. Ha már levagdalták kezünket, lábunkat, legalább a fejünk maradjon meg magyarnak. Ahogy ott állunk a városháza dísztermében, Horthyra várva, mondom a körültem levő városi tanácsosoknak, nagyfejűeknek: „Gondoljátok, hogy a vajdahunyadi vár nagy termében állunk... azon az ajtón fog mindjárt belépni Hunyadi János..." Az emberek bólongatnak, elmerengnek és elkomorodnak. Horthy különben ma is olyan, mint 1920 áprilisában volt. Csak valamivel tartózkodóbb, jobban mondva higgadtabb. Most már olvassa az előre megszabott szöveget, nem tér ki, nem mond egyéni reflexiókat, mint négy és fél évvel ezelőtt. Csak bevezetőnek szánt pár mondatából villant ki a reménység: nehéz helyzetben vagyunk, de majd csak kilábalunk belőle! Itt felvillant a szeme, s a hit mosolya suhant át arcán. Nem kell csüggedni. Különben a küldöttségek szereplése most is mulattató volt önkéntelen komikumával. Beszéltek vagy 43-an. Ezt a sok semmiséget végighallgatni, egy állóhelyben - igazán királyi türelem! Horthy nyugodtan végighallgatta. Méltó a koronára már csak ezért is. Sőt rebbenéstelen arccal hallgatta azt is, mikor két szónok belezavarodott mondókájába és hallgatott... Különösen az ügyvédi kamara képviselője, valami Hegedűs nevű zsidó,

273 illetődött meg annyira, hogy teljesen elvesztette a fejét. Udvariasságból leéljeneztük a szereplés színpadáról. Leforrázva távozott. „Rosszul lettem... rosszul lettem...", hebegte önigazolásul. Egyik barátom, Boldizsár Kálmán rendőrkapitány, utánatette: „De a valuta spekulációnál sohasem lett rosszul!" (...) Horthynak a tiszteletére 300 terítékű díszebéd - ahogy mondták „udvari ebéd" volt, amelyre a katolikusok különösen azért mentek el, hogy tanúi legyenek: hogyan kiáltjuk ki Horthyt magyar királlyá... ben a pálya csúcsa felé közeledő költőként rajzolja meg Oláht, aki „egyre fejlődik még. Egyre teltebb, tisztább, nemesebb a hangja. Egyre tévedhetetlenebb az alkotó keze. Egyre élettől forróbbak az elgondolásai. Lírája is újból első korszakaihoz hasonló gazdagsággal hozza fájdalmasan szép termését." Quhász Géza: Oláh Gábor. Hajdúföld, 1924. november !•) 272 Egyetértés, 1924. november 6. - Újra mj.: Bokréta 1928. 273 Hegedűs Jenő, az ügyvédi kamara elnökhelyettese.