Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

III. kötet

fogva? Vagy, hogy festő lappang bennem, aki szavakba és képekbe tör ki? Isten tudja. Nem járok sehova társaságba; szinte száműzötten élek magánosságom szigetén. Az emberek csodálkoznak, morognak, nem értenek. Sok meghívást elfogadtam már, de nagyon kevés helyen jelentem meg. S ahova elmegyek, bizony, azt kitüntetésnek veszik. Sokszor, zavartól dadogva próbálnak megfogni (mint ma egy nyugalmazott ezredes); én rendesen mindent megígérek, mint a királyok, de keveset váltok be, mint a királyok. - Sokan elveszettnek tartják azt a művészt, aki oly távol él az emberektől, mint én. Szamarak. Messzebbről sokkal tisztábban tekinthetem át magános és csoportos üzelmeiket - mert a szemem azért nyitva! Különben, mikor munkában vagyok, sért az emberek társasága, kizökkentenének hangulatomból; s bizony, mostanában eleget dolgozom. Mikor Petőfiről írott cikkemet fölolvastam a Tisza István Társaságban

195

, egy hölgy (egyetemi tanár felesége) megjegyezte: csodálatosan zenei, dallamos. Ez akkor elrepült a fülem mellett. Később eszembe jut, utána nézek a szövegnek: hát csakugyan, sok helyen anapesztuszi vagy daktiluszi lejtéssel gördülnek a sorok, s a mondataim elhelyezésében is numerositas

196 van. Ez már úgy jön. Elég könnyen és gyorsan írok, s nagyon-nagyon keveset javítok; tehát ilyen eufórikus hatásra még nem is gondolok, nem gondolhatok. A mondatok úgy buggyannak ki agyamból, hogy már művészi formába vannak rendezkedve. - Annyi bizonyos, hogy az én magyar nyelvemnek fő sajátsága a zeneiség, második: a szín és plasztika. Zeneszerző, festő és szobrász vagyok egy személyben. Sajátságos, mennyire félnek az ún. programzenétől még manapság is. Mi a programzene? Magasabbrendű muzsika, amely nem puszta zenei forma, hanem emberi gondolattal, emberi érzéssel megtöltött ér. Ettől remegnek az én kortársaim annyira? Hiszen talán Beethovent el méltóztatnak ismerni igazán nagy zeneszerzőnek? Beethoven pedig azért nagyobb minden elődjénél (és utódjánál), mert gondolatot, érzést fejez ki hangokkal. Wagner ugyancsak ebben az irányban törtet tovább, csakhogy ő már a zenekart és emberi énekszót együvé veszi, s egymásba fonja; a szoprán, tenor, alt, basszus, bariton szóló nála éppúgy egy-egy hangszer, mint a puzon, síp, hegedű, klarinét vagy hárfa. Pedig, ugye, Wagner is csak volt valaki? Minden művészet az ember lelkét akarja kifejezni; mi volna a zene, ha nem ezt 19

s Oláh 1923. 196 Ritmus.